link a múzeumi anyaghoz

Saját leírás a kiállított művekhez:
1987-ben az akkori Iparművészeti Főiskola (ma MOME) fotó szakán Maurer Dórával volt egy kurzusunk, amelyen kamera nélkül készített képekkel – fotogramokkal – vizsgáltuk a fotográfia mediális alaptulajdonságait. Úgy éreztem, ez az a kurzus, ahol végre a lényeggel foglalkozunk. A kamera-fényképezéssel ellentétben, amit a fotós saját nézőpontja ural, a fotogramot mint közvetlen érintkezésre épülő fénynyomatot, testhez állóbbnak éreztem. Mert a kamera nélküli kép készítője nem nézi a tárgyát, hanem szükségképpen kezébe veszi azt, viszonyt alakít ki vele. Ebben az értelemben a fotogram ki van szolgáltatva a tárgyaknak – a fotogram alkotója a tárgyak nézőpontját teszi magévá. A kamerával készült kép a távolságon alapul, míg a fotogram a közelségen, a közvetlen érintkezésen.
Különösen hangozhat, hogy számomra így válik kézzelfoghatóbbá, érthetőbbé a fényérzékeny papír és a tárgy(ak) viszonya. Hiszen első látásra úgy tűnik, a kamerával készített kép a tárgyszerűbb, és köznapibb tud lenni, mert a tárgyak abban a formában jelenhetnek meg rajtuk, ahogyan azokat ismerjük – míg a fotogram képe ismeretlen absztrakció, a köznapi látásunktól elvonatkoztatott. Számomra azonban ez pont fordítva van: az absztrakciónak és a köznapi tárgyszerűségnek a közelsége tette számomra a megismerés fontos forrásává a fotogram médiumát.
A Gyufaláng kísérletek Maurer kurzusán készültek. A fellobbanás pillanatnyi, múlékony képe foglalkoztatott. Kíváncsi voltam, tudom-e rögzíteni ezt az illékony jelenséget. Ahogy a gyufákat meggyújtottam a sötétben és a fellobbanó lángot a fényérzékeny papírra nyomva azonnal eloltottam, az így létrejött képen a gyufák átmentettek valamit tárgyszerűségükből, akárcsak a láng természetéből, amely valójában egyáltalán nem tárgyszerű. A képen a papíron ejtett pörkölődés anyagszerűsége találkozik a láng megfoghatatlan fényével. A fellobbanások éles körvonalú pozitív formákként, fehéren rögzültek a papíron, a formákból kiérezni a gyufa sercenését. A fény jelenlétét rögzítő sötét, lágy szélű fényudvarok körbeveszik a fellobbanás-formákat, élesen kirajzolják a szabad szemmel nem láthatót. Az ismétlés révén narratív jelleget ölt a fénylobbanás, és ellenpontozza a láng képének metafizikai emelkedettségét.
A Prizma szisztematikus görgetése című képeken egy izgalmas tárgy, optikai üvegből készült prizma fényre adott reakciói rögzülnek. A prizma sokféleképpen reagál: hol kitakarja, hol összegyűjti, hol visszaveri, hol átengedi a fényt; azaz egyszerre viselkedik tükörként, transzparens üvegként, átlátszatlan és félig átlátszó, valamint a fény irányát eltérítő tárgyként. A képeken a prizma árnyéka, fénytörése az irányított fénysugár merőlegesétől való távolsággal szinkronban válik képi elemmé.
A prizmát nem optikai apparátusként akartam használni, vagyis átnézni rajta, hanem fizikailag szerettem volna próbára tenni, új és új oldaláról megismerni, fénnyel körüljárni ezt a formája miatt darabosan görgethető tárgyat. A képek az ábrázoló geometriából ismert módot követve elöl- oldal- és felülnézetből mutatják a prizmát, annak összes tengelye mentén történő átforgatások lenyomataiként. Az első képen 3 különböző expozíciót készítettem ugyanarra a fotópapírra, míg az utolsón már 20-at. Jól látszik a tárgy képének sokszorozása, mert az eredeti prizma hibája – az egyik oldaláról lepattant szilánk nyoma – is megsokszorozódik. Ez a tökéletlenség erősíti fel a prizma tárgy- és anyagszerűségét, amely megbontja szigorúan geometrikus formáját, ugyanakkor kézzelfoghatóvá is teszi. A görgetés itt narratívát alkot, egy tárgy körbejárásának, tárgyi letapogatásának, minden oldalról való megvilágításának, térbeli kiterítésének történetét, miközben ezt a történetet a fény – egyszerre metaforikusan és valóságosan is – átjárja.
Az ezredforduló környékén fokozatosan a színek felé fordult a figyelmem, 2006 óta foglalkozom velük intenzívebben. A nagyméretű, színes fotogramok 2020-ban készültek, a Szín perspektívában címet viselik. (link, 9/9-es kép) A fotogram nem ábrázoló jellegéből adódó korábbi következtetéseket radikalizáltam azzal, hogy a képalkotást két alkotóelemre, a puszta fényre és a hordozóra csupaszítottam le.
A képeken a fényforrás fényének képe, a távolsággal csökkenő fényerő nyoma látható. A fényforrás eleinte éles szélű kúp formát rajzol, majd szétszóródik és fokozatosan gyengül. A fényérzékeny papíron a maximális fényerő tömör feketeként mutatkozik, míg a lecsökkent fényerő a papír színébe olvadó fehérként. A kettő közötti átmenet, az elfogyó fény folyamatos színátmenet formájában jelenik meg. Az érdekelt, mekkora távolság alatt fogy el a fény ereje, és milyen színeket, színátmeneteket hagy maga mögött. A kísérletek során kiválasztott színek gyengülő átmenetei nem azonos színérzetű színek, ahogy azt pl. egy próbacsík készítésekor tapasztaljuk, hanem egymáshoz közel álló, de eltérő színérzeteket eredményeznek.
A triptichon a fénynek a színnel és a térrel való összefüggését mutatja meg. A fény és a színek metamorfózisát látjuk, a színkör kibomlását, majd eltűnését.

Eperjesi Ágnes