Egy nyolcszögletű tükörteremben állok, fehérneműre vetkőzve. Egy neves brand válogatásán veszek részt Párizsban, 18 éves elmúltam, a testem már megszerettem. Hét ember néz minden szögből, körül-belül 10 percen keresztül. Professzionálisak, senki sem szól egy szót sem, nézik, alkalmas vagyok-e, hogy a brand modellje legyek egy hosszabb időszakra. Én saját tükörképem szemébe nézek, az övékbe nem tudok, onnantól kezdve válna személyessé bennem ez a helyzet. Ez csak a legfinomabb olyan emlékeim közül való pillanat, ami sok év munka után kezdett el feldolgozódni bennem, pedig velem mindenki illedelmes volt, senki nem fogta meg a testem és nem készültek az esetről felvételek, amiket a későbbiekben a média közölt volna.
Molnár Csilla és az 1985-ös szépségkirálynő választás többi indulója kevésbé volt szerencsés. Nem vette ôket körûl ügynökségi védőháló, civilként belecsöppenve a hirtelen rivaldafénybe vajmi keveset tudhattak jogaikról, hogyan kezeljék a szépségük, testük felé fordított tekinteteket. És persze nem 2019-ben modellkedtek, abban az időszakban, amikor még mindig rengeteg felvállalni- és kibeszélni való trauma van a művészetekkel kapcsolatos szakmákban -is- és bármily idegesítő és elnyúzott a metoo kampány állandó jelenléte a médiában sokak számára, ez a platform az, ami ma segít bennünket modelleket egy kevésbé abuzív szakmai közegben dolgozni.
Van egy faktor, ami az elmúlt 34 év alatt sem változott és napjainkban is kevés szó esik róla, mégis Molnár Csilla tragédiájának és saját traumáim alapjának tekinthető közös pont. Ez pedig a “Nagy Művész” mítosza, a “Mester” hierarchikus helyzete, ami által feljogosítva érzi magát verbális vagy fizikai abúzusra az alárendelt féllel szemben. Érezzük megtiszteltetésnek, hogy a nagy nevű művészek hozzánk szólnak, dolgozni akarnak velünk, pozitív töltetű kedvesség vagy a vicc köntösébe bújtatott erotikus megjegyzéseket tesznek a testünkre.
Manapság tehát nem a társadalmunkba jól beépült sztereotípiáktól kell félteni a modellt álló lányokat (pl. hogy szexuális jellegű szolgáltatásért cserébe kapnának meg egy munkát vagy hogy drogoznának és éheztetniük kéne magukat) mert ezek nem jellemzőek. A valódi veszélyhelyzetek sokkal alattomosabb és nehezebben megfogalmazható, hatalmi helyzetekből fakadó sérelmek, melyekről senki nem mer beszélni, mert kevésnek tűnnek ahhoz, hogy a közvélemény ingerküszöbét elérjék. Sok esetben az inzultust vagy alárendelt helyzetet elszenvedő alany is évekig érleli magában a traumát, míg egyáltalán önmaga előtt értelmezni tudja, mi is történt vele.
Esszenciális példája ennek a hallgatásnak, az önmagunkért való felszólalás félelmének, Molnár Csilla és a szépségversenyen indult lányok esete Pauer Gyula szobrászművésszel és férfi kollegáival.
A ’85-ös szépségversenyre meglehetősen nagy médiafigyelem zúdult, a történéseket, a verseny fordulóit a Magyar Média közvetítette. Pauer Gyula elhatározta, hogy a verseny legjobb helyezettjeit, egy “Szépségakció” keretében a szobrászat eszközeivel végigdokumentálja. Ez esetében életnagyságú hiperrealisztikus szobrok elkészítését jelentette, melyek úgy jöttek létre, hogy a fiatal lányok meztelenül álltak a műtermében, állványzattal a testük körül, míg Pauer és lelkes férfi asszisztensei felsimogatták/tapogatták a lányok testére a gipsz- és gézrétegeket, mely megszilárdulva a modellen a végül elkészült szobor mintája lett. Mindez nem a műterem intim magányában, szigorúan szelektált résztvevôk környezetében történt, hanem a média és esetenként fotósok jelenlétében. Ilyenkor jellemzô az igen gyakori áldozathibáztatás, mondván, minek mentek bele ebbe a helyzetbe a lányok, ha nem élvezték ami történt velük vagy hogy ez a munkájuk része, ha nem tetszik ne csinálják.
Nem elhanyagolható részlet a történetben, hogy a szoborkészítést az eredményhirdetésen a díjak között tűntették fel, melynek bejelentését a televízió is közvetítette. Eperjesi Ágnes a kiállítás részét képezô tanulmányában írja: “a tömegmédiában való megjelenés hatalmi pozícióba emelte Pauert, látszólag a verseny hivatalosan megbízott szobrászává vált, tevékenysége a szervező Magyar Média által legitimálódott.”
Ez azért nagyon fontos, mert a széles rétegek előtti nyilvánosság és a hivatalosság -vagy annak látszata- két olyan dolog, ami azonnal készhelyzet elé állította a versenyzőket, ezzel megfosztva őket a választás valós lehetőségétől.
A döntős lányok tehát a kameráknak mosolyogva részt vettek a megtisztelő művészeti aktuson. A történet és a jogaikról nem informált lányok megaláztatása itt nem fejeződik be, ugyanis a mûteremben felbukkant fotósok, -név szerint Bacsó Béla és Fenyő János- a verseny után pár hónappal a résztvevő modellek megkérdezése és informálása nélkül, a műhelyben készült képeket eladták a Lui nevű szoftpornó magazinnak. Ez tíz oldalnyi általuk művészi erotikus fotónak titulált anyagot jelent. Nagyon nehéz szavakba önteni, hogy mit éreztem amikor először láttam Eperjesi a témában gyűjtött anyagai között ezeket a pornográf felvételeket.
A nagy nevek és a művészet pátoszával kimosdatott, elbagatellizált helyzetek azok, amikről végre beszélnünk kell, és Eperjesi Ágnes munkája ezért kiemelten fontos. Képzômûvészként reflektál egy olyan társadalmi jelenségre, melynek kritikus szemléletéhez ‘85-ben bizonyosan nem volt elég érzékeny a magyar közeg, és sok tekintetben talán ma sem eléggé az.
Éveken át tartó kutatás, interjúk készítése és egy mély összefüggéseket feltáró tanulmány megírása alapozta meg a Nemzeti Galériàban létrejött performanszát és az itt látható kiállítást. A tárgyak tehát nem önmagukban állnak, hanem egy összetett kutatás és az abból született tanulmány vizuális megtestesülései.
Eperjesi érzékenysége lehetővé teszi, hogy végre ne Molnár Csilla testéről legyen itt szó, hanem arról a veszélyes hatalmi struktúráról ami fiatal és kevésbé tapasztalt lányok (és fiúk) számára óriási traumák okozója lehet. Érezze megtiszteltetésnek címû performansza alatt vörös szônyeget idézô 15 méter hosszú textillel öltöztette fel a szépségkirálynô szobrát, megvédve meztelen testèt a tekintetek elôl, de közben Molnár Csilla terhét is láthatóvá tette a nehéz, agresszív vörös anyaggal, mely Eperjesi megfogalmazása szerint “nem csak a szépsèg-, reklám-, film- és divatipar fontos szimbóluma, hanem a politikai és hatalmi reprezentációjáé is.”
Ezekben a kiállítóterekben sem látunk testeket, egy olyan nő testét, aki már nem él és nem tudni akarná-e, hogy emberek százai ilyen sebezhetően lássák, akár esztétikai akár kritikai kontextusban van szó a híres szoborról.
Molnár Csilla teste hiányzik minden figuratív munkáról. Nem véletlen csak a vörös, súlyos leplet, vagy a mintázáshoz szükséges állványkalodát látjuk a test hiátusa körül. Ez az a láthatatlan ketrec ami körbevesz mindenkit aki a szépségéből él; ami lekerül a mintavétel után a modellről, a nagyközönség csak a végeredményt látja, de a lányoknak később a láthatatlan és artikulálhatatlan kaloda testük köré záródó rendszerével kell megküzdeniük.
Ezekre a helyzetekre való reakció, érzékenyítés még aktuálisabbá válik egy olyan társadalomban, ahol híres politikusfeleségek nem tartják problematikusnak egy szépségverseny mûködtetését; ahol NER feleségek a szépségverseny és fittness stúdiók vezetésében teljesednek ki, személyes felelôsségük és esetleges példamutatásuk önkritika nélküli világában. Szívesen tartanék nekik egy vezetést Eperjesi Ágnes kiállításán.