„Az ételek, az a mód, ahogyan és amilyen körülmények között azokat elkészítik, megannyi identifikációs faktor, melyek egy adott társadalom tudásformáihoz és kódjaihoz tartoznak.” - hangzik el a híres „főzőművész”, Rirkrit Tiravanija kapcsán. /1/ Eperjesi Ágnes Főzési tanácsok című tárgyegyüttesét sem kell szó szerint venni, azok sokkal inkább egy adott, jelen esetben a politikai változásokat követően átrendeződött magyar társadalom mentális állapotáról beszélnek - mégha metaforikus nyelven is -, s egy korábbi és széthullott identitáskonstrukció, integritás újra megkonstruálásának vágyáról, s annak kulturális beágyazottságáról, semmint tényleges kulináris titkokról. Az átváltozás, a konzisztenciaváltás misztériumát éppúgy homály fedi, mint az ősi beavatási szertartások szakrális rítusait.
Az Önkiszolgáló követi a korábbi (Szorgos kezek), talált vizuális hulladékok, törmelékek összegyűjtésének, s a névtelenségből, ismeretlenségből való kiemelésük és monumentalizálásuk révén művészeti újrahasznosításuk gyakorlatát. Ez a személyes vizuális archívum az emlékezés funkcióját szolgálja, s azt a tudományos gyakorlatot, pontosabban annak képtelenségét idézi meg, mely az élet apró kellékeiből, kőtörmelékeiből kívánja az élet teljességét rekonstruálni.Egy kollektív amnéziában szenvedő közösség figyelmét az emlékezés szükségességére irányítja, egy olyan korban, amelynek minden igyekezete a múlt elhárítására vagy átszínezésére épül, s mely szándék akarnoksága átlengi a hétköznapokat is. Intő figyelmeztetések ezek a lapok arra nézvést, hogy a múlt szelleme kísért, s hogy aligha lehet jövőt építeni a múlt, az emlékek feldolgozása, integrálása nélkül. Az Önkiszolgáló monokróm, „mozgalmi” vörös színvilága, a formák szikár, puritán fegyelme, s a rítusok személytelensége (azok mintegy megesnek velünk, anélkül, hogy akárcsak észlelnénk), és éles kontrasztja a címmel, azaz kísérő „retorikával” azonnal valamely mélyen beivódott ismerősség érzését kelti függetlenül a konkrét eseménysor ismeretlenségétől.
Az emlékezés és a rájuk épülő narratívák személyes, önkényes, végsősoron konstruált voltát /2/ sem rejti véka alá Eperjesi Ágnes következő sorozata, az ételkészítés gyengéd művészete révén. Zavarbaejtő már maga a korábbi együttesre való felfűződés is, hiszen a beállítódás révén a néző szemében kezdetben ezekre a képekre is rávetül a „kordokumentum” patinája, az „autentikusság” előtti megadó tisztelet légköre. Csak idővel kezdenek ezek a történetek elkülönülni a korábbiaktól. Ha nincs helye az emlékezésnek a „reális” élet szintjén, az helyet keres magának a képzelet és a fikció világában, valamely másik valóságsíkon. Mintha ezek az eml̩kek megjárták volna a poklok poklát, fekete sötétségből világlanak elő éles fehér kontúrjaikkal, annak a működésnek az illúzióját keltve fel, ahogy az emlékképek villannak be agyunkba, ott egy pillanatra kifényesednek, majd újra semmivé foszlanak.
Az átlátszó csomagolóanyagra rajzolt kisméretű képet a művész negatívként használja, s az komplementer színeket, fordított tónusértéket kap, jelen esetben világító, valószerűtlen, neonszerű színeket, úszó színfoltokat, fehér hiány-kontúrokat. A negatívba fordítás egyben a múlt kísérteteinek láthatóvá tétele is, megidéze a 19. századi „szellemfotó” készítési gyakorlatot, melynek révén a fotón a szellem negatívban jelenik meg ̩s nyer testet, s egyben különül el a valóságos, hús-vér emberektől. A fotózás azon mágikus vonalára kapcsolódik rá ezekkel a képekkel Eperjesi Ágnes – ahogy tette már korábban a csecsemő-sorozattal is, ahol újszülötteket tett a fényérzékeny papírra -, amely a láthatatlan világának lencsevégre kapásával kecsegtetett /3/, s napjainkban az UFO jelenségek fotózásával folytatódik. Nála azonban inkább a mentális szférában zajló történések, semmint paranormális jelenségek láthatóvá tétele zajlik szerteágazó kulturális referenciák bevonásával. Hol vanitatum vanitas szimbólumokként funkcionálnak e képek az érett gyümölcs és a rothadó félben léő, az elejtett szárnyas és a pecsenye avagy a lakoma és a csontmaradványok transzmutációinak „dominóképein”, hol az ember természetbe való beavatkozásának mementói a kontinuáló ábrázolás szabályait követő tablókon. Van, hogy porszem kerül a gépezetbe, s az valahogy helytelenül kezd funkcionálni, avagy elővillan a jámbor cselekedetek mögött meghúzódó erőszak, midőn a comb csontostul megy át a darálón, vagy megcserélődik a sorrend valamely képsorban, netán bekerül egy „zavaró” elem egy megelőző fázist, a vadászatot megidéző kutyák képében, mígnem hátulról visszafelé kényszerülünk olvasni a modernkori Biblia Pauperumként funkcionáló banális, profán történeteket. Mely történetek olykor nem is olyan banálisak vagy profánok, mégha látszólag abba is forgatják vissza az egyszer már átlényegített, nyers húsdarabok formájában megjelenő erőszakot (Rembrandt, Bacon). Máskor az étel alapanyagok, állattetemek idéznek meg kulturális toposzokat (XVII. századi holland csendéletek), vagy szolgálnak emberpótlékként, mint a vaddisznó fej körül tekeredő hurka vagy kolbász (állatáldozat, Laookon) illetve a terítőre helyezett testrész méltósága (relikvia).
A szarvas, a fácán, a nyúl, csupa nemes étek egyszerre hozza emlékezetünkbe a szocialista idők cifra nyomorúságát – az ötvenes évek hiánygazdasága közepette a szakácskönyvek még főúri étkek receptjét közölték -, és az új „polgári” társadalom dzsentri gőgjét, az egykori nagyságot áhítozó újgazdag attitűdjét, mintegy alátámasztva, hogy „az ételek, az a mód, ahogyan és amilyen körülmények között azokat elkészítik, megannyi identifikációs faktor, melyek egy adott társadalom tudásformáihoz és kódjaihoz tartoznak” /4/
Eperjesi Ágnes látszólag megszökik a jelen valósága elől, midőn haszontalan receptek mögé bújik, illetve visszavonul a magánszférába, annak is kevéssé megbecsült szegmensébe, a háztartásba, valójában azonban napjaink alapvető társadalmi és kulturális átstrukturálódással járó identitászavarát észleli és arra reflektál munkáival.
/1/ Yvane Chapuis: Rirkrit Tiravanija. The space of unconditional action. Parachute, 101.sz. 11-25. pp.
/2/ Hayden White: A țrt̩nelem terhe. Osiris kiadó, Budapest, 1997
/3/ James Coates: Photographing the invisible. London, N.L.Fowler & CO., 1911; Ld. m̩g: Thematic Investigation: Photographz and the paranormal. Art Journal, 2003 ősz, 4-66. pp.
/4/ Chapuis i.m.