kiállításmegnyitó, Raiffeisen Galéria, 2012 szeptember 17.
Ahogy beáll a fotóhoz, nem tudja, hogy evéshez lesz. Semmi figyelmeztetés. Semmi gyengéd útmutatás. Anyuka drága, ne a strasszos kardigánt vegye, még megakad a torkunkon. (Megjegyzem: előbb-utóbb persze rendre megakadunk a torkunkon, a saját torkunkon, mindig van egy pillanat, amikor azt, hogy én le kell nyelni, meg kell emészteni, aztán ki kell adni magunkból, és jó, ha előbb, mint utóbb.) Gyanútlanul áll a kamera elé, nem tudja, hogy a pillanat egy nyelvünkön hirtelen olvadó ostya. Exponálás, aztán telik múlik az idő, mint a regényekben, egyszer csak, hamm. Úgy szeretlek, majd’ megeszlek. Aztán tényleg. Felszelik a tizennyolc évét, az érettségiző arcát, átvágják óvodás torkát, esküvői idilljét („Te, én belédvágom a konyhakést!” - de ezt máskor, máshol), nincs kímélet, nincs testetlen, elillant múltidő, nincs befejezett archiválás, nincs hátradőlés, megpihenés. A feltámasztott pillanat egyszer csak szervesen beépülő, habos-marcipános falattá, testté válik. Láthatóvá lesz, ahogy testesedik az idő.
Egyetek és vegyetek, osszatok szét.
Testünk organikus, a jelenben lélegző-emésztő emlékművé válik. Hány szeletre osztható az én, és hány szeletre egy pillanat, egy élet? S a felosztáson túl, vajon tényleg megosztható-e? S vajon mennyi marcipán, tortakrém és ételfesték kell ahhoz, hogy a gyomor konditerme feldolgozza az elmúlás amúgy ehetetlen gondolatát?
A képi fordulat, amint a gasztronómia és a teológia új fejezetévé válik. S a filozófiáé nemkülönben - mert vajon milyen hordozó, sőt, milyen kultúra bírja el a rossz, szégyenteljes, boldogtalan pillanatokat? Mennyi nyál, milyen vastagságú ostya kell, mondjuk, egy szerelmi csalódás vagy egy kitelepítés lenyeléséhez? Mennyi őszinte önismeretre való képesség kell a megtörtént, és mennyi a meg nem történt dolgokhoz? S melyik az emészthetőbb, ehetőbb: ami megtörténik, vagy ami nem történik meg? S az utóbbi vajon hol és hogyan ábrázolódik? Milyen felületen, mennyi ostya és mennyi ételfesték kell hozzá?
Szorgosan mozognak a szájak, az ostya olykor megtapad a szájpadláson, nyelven, ki előbb, ki utóbb végez. Ki-ki képességei, elszántsága szerint.
Ahogy beáll a fotóhoz, nem tudja, hogy máris egy majdani ünnep része. Semmi figyelmeztetés. Nem tudja, hogy egy szép, tintasugaras napon majd mindez ehetővé válik. Hogy az ehetőségek végtelenek.