Eperjesi Ágnes: Private Protest, művészkönyv, 2008
Itt van az ősz, itt van újra. Vége az eper-, a meggy-, a Balaton-, a henye- és uborkaszezonnak, a meleg miatt hidegre tett gondolatok, vágyak, célok és indulatok szezonjának. Idő van - konkrét és átvitt, privát és kollektív értelemben egyaránt; ideje szembenézni bizonyos elköteleződésekkel, elvekkel, célkitűzésekkel, kudarcokkal és sikerekkel, félelmekkel és vágyakkal. Mintha valami ilyesmit sugallna Eperjesi Ágnes legújabb műve, a Private Protest című könyv (ld még: „művészkönyv”), mely összesen négy, számozott és aláírt példányban készült. S noha mindez, itt és most, elvileg könnyen lehetne olvasható az aktualitások szintjén, Eperjesi műve mégis nagyon hangsúlyosan a privátszférából indul ki, s csak a művé válás során válik kollektív szinten is értelmezhetővé. A mű egy korábbi akció továbbgondolásából született, amennyiben 2007 tavaszán Eperjesi egy Protesta című, utcai akciót, illetve négylépcsős tüntetéssorozatot hajtott végre Buenos Airesben, egy olyan városban, ahol a politikai tüntetéseknek nagy hagyománya van. A sorozat első fázisában egyedül ment ki a - számára tökéletesen idegen közegben lévő – utcára egy „Protesta” feliratú táblával, mellyel saját, legszemélyesebb érzései mellett avagy ellen tüntetett. A második fázisban beszédbe elegyedett azokkal, akiknek feltűnt ez a magányos és talányos táblavivő, és megpróbálta rábeszélni őket, hogy gondolják végig, min szeretnének változtatni és mik volnának azok a dolgok, amiért publikusan is kiállnának/tüntetnének. Néhányukról fényképet is készített a tőle átvett táblával a kezükben, s arra kérte őket, hogy közben gondoljanak arra, amin változtatni szeretnének, vagy éppen olyasmire, amit változtathatatlannak gondolnak, de nincsenek megbékélve avval. A harmadik fázisban aláírásokat gyűjtött megváltoztathatatlannak hitt, valós vagy lelki jelenségek ellen. Végül, az utcán valóságosan demonstráló emberek jelenlétét az ő saját akciója eredményeként értelmezte, azaz az ő akciójukat (cselekvésüket) kisajátította a saját akciója (cselekvése) számára. Csakúgy, miképpen egy jól ismert politikai gesztusrendszert, a tüntetés és aláírásgyűjtés gesztusrendszerét is kisajátította a maga művészi, illetve művészetpolitikai céljai számára. Később Budapesten megismételte az akciót, majd a két tüntetéssorozatról készült fotódokumentációt, valamint a néhány, már beérkezett személyes, ámde anonim módon, írásban elküldött gondolatot, érzést kiállította 2008 elején a Képíró utcai Labor galériában, ahol egy dobozban gyűjtötte a további, ott helyben írásba foglalt, s a felkérés nyomán számára felajánlott „önszembenézéseket”. Íme a felkérésből egy részlet: „Arra kérlek, képzeld el magad, amint tüntetés-táblámat tartod a kezedben. Képzeld el, hogy elindulsz vele. De nem kifelé, az utcára, az emberek közé. Hanem befelé, önmagadba. Oda, ahol teljesen egyedül vagy. Befelé, egészen addig, amíg összeáll, kitisztul, miért is van a kezedben ez a tábla, mi az, ami ellenedre van, mi ellen tiltakozol, talán önmagad ellenére, mi az, amit megváltoztathatatlannak hiszel, mi benned ez a tehetetlen düh, mi az, ami fáj. Így válik világossá számodra a táblád ’felirata’”.
A Private Protest című könyv végül a két, buenos airesi és budapesti tüntetés-akció fényképdokumentációjából, valamint a felkérés nyomán beérkezett válaszokból állt össze. E válaszok között, nem mellékesen, olyan művészkollégáktól származó, azaz válaszképpen általuk elküldött fényképek is találhatók, amelyek saját, korábbi akcióikat örökítették meg, melyek szintén a tüntetés gesztusrendszerét használták (így pl. Tót Endre „TÓTálÖRÖMÖK”, Genf, 1976, „Örömdemonstráció”, Bonn, 1979; Komoróczky Tamás „Cuba libre”, 1994; Galántai György „Tavaszi akció”, Balatonboglár, 1973 vagy Szombathy Bálint „Lenin in Budapest”, 1972). Ily módon Eperjesi, e művészek közreműködésével, egyúttal bele is helyezi művét egy bizonyos lokális művészi hagyományba, a neoavantgarde hagyományába, amelyet aztán a saját művészi nyelvére fordít le, illetve a saját művészi céljai számára sajátít ki. Hiszen e korábbi műveknek jól érzékelhető politikai szubtextusuk volt, a művészet eszközeivel reflektáltak bizonyos konkrét, valóságos politikai helyzetekre, állapotokra – s itt a politika a fogalom hagyományos, mifelénk leginkább használatos értelmében értendő. Eperjesi művének (az akcióknak és a könyvnek) éppen ez az egyik hangsúlyos változtatása, nevezetesen hogy a politika fogalmát kiterjeszti egy sokkal szélesebb szférára, a személyes, individuális cselekvés szférájába, azaz a magánszférába. Míg a rendszerváltás előtti politikai rendszerben a nagypolitika elől az egyén éppen az apolitikus magánszférába menekült, addig a jelenkori demokratikus struktúra arra ad lehetőséget, hogy a személyes cselekvési szféra is politikává váljon (ld. például identitáspolitika, környezettudatosság, fogyasztói szokások, életstílus, stb.). Eperjesi művének éppen ez az egyik, világosan megfogalmazott állítása: hogy a privát politika az önreflexióval kezdődik; hogy a saját magunkkal, a saját vágyainkkal, félelmeinkkel, idegenkedéseinkkel és szorongásainkkal való szembenézés lehet az első lépés egy egymással kommunikálni tudó társadalom felé. Azt sugallja, hogy a dialógust először saját magunkkal kell kialakítanunk, saját magunkkal kell kapcsolatba lépnünk ahhoz, hogy másokkal is szót tudjunk érteni. A Private Protest szövegei éppen e láthatatlan lelki folyamatokat teszik láthatóvá. Azáltal, hogy e gondolatok kimondatnak (leíratnak) a cselekvés szférájába kerülnek – a szó megszűnik puszta szónak lenni és performált tetté válik. „Megváltoztathatatlannak látom a félelmet. Félelmet a naponta egyedül elvégezhetetlenül soktól. Félelmet attól, hogy így nem marad idő és erő. Félelmet a magánytól.”; „A szorongásfokozó tényezők általános jelenléte ellen tüntetek.”; „Tüntetek, ha kell, egyedül, az individualizmus ellen.”; „Mindig akartam gyereket, mert nőként ezt létfontosságú tapasztalatnak tartom. Sose akartam gyereket, mert a saját kételkedésemet nem akartam továbbadni neki. Győztek a hormonjaim a józan ész megfontolásai felett. A gyerekemet boldogtalannak látom, és ezért minden nap megváltoztathatatlanul felelősnek érzem magam.”; „Milyen károkat okoznak a rossz tanárok (orvosok, papok stb.) a hamis bizonyosságokkal!”; „Nem tiltakozom.”; „Tiltakozom az ellen, hogy eszköze legyek azoknak, akik eszközzé akarnak tenni. Nem tiltakozom az ellen, hogy eszköze legyek azoknak, akik nem akarnak eszközzé tenni.”; „Dögöljön meg Sassné!”; „Én a táblák ellen tüntetek. Elsősorban a test táblái ellen. Szűnjön meg minden, ami korlátozza a női test szabadságát. Ha a test felszabadul, a szellem is szabaddá válik.” – és így tovább, hosszan sorjáznak a hol komolyan, hol játékosan-dacosan megfogalmazott beszédaktusok, melyek egyfajta diszkurzív etika szerint azt a célt hordozzák magukban, hogy létrejöjjön az ön- és egymás értése, azaz a kommunikáció.
Egy kommunkiáció-deficites társadalomban egy ilyesfajta művészi gesztus erőteljesen elkötelezett művészetet produkál. Politikus, a szónak a szélesre tárt, köznapi értelmében, ami nem napi pártpolitikára, hanem az empátia, a megértés és együttműködés valamint a szolidaritás megképzésére irányul. S ennek az első lépése, sugallja a Private Protest, az aktív önmegértés, az önfeltárás, mely folyamat eredményeképpen e tudásnak következménye is van/kell legyen. Eperjesi, aki máskor is készített már művészkönyvet (pl. Családi album, Szorgos kezek, Timbre Azul) ebben az esetben oly módon változtatja meg e műfaj szokásos működésmechanizmusát, hogy egy általában zárt, rendkívül limitált szférában hatni tudó műfajból public art-ot csinál, amennyiben kiviszi az utcára, a köztérre és igyekszik mindenkit aktívan (tett-legesen) bevonni, aki kapcsolatba kerül vele. S aki nem hajlandó kapcsolatba kerülni – vagy aki viccre veszi –, az is akarva-akaratlanul cselekszik, választ, tiltakozik – és ezzel kénytelen magában elszámolni. Egy olyan mű, amelyik a privátot publikussá teszi releváns módon kapcsolódik nem csak a kortárs művészet azon vonulatához, amely ugyanezt teszi (ld. például a test-művészet különféle változatait vagy az önéletrajz/napló-szerű műveket), hanem a kortárs internet-kultúrához is, melynek egyik fő jellegzetessége éppen a nagyon privát szféra publikussá tétele, azaz egy olyan köz-szféra létrehozása, amelyik új köntösbe öltözteti a habermasi kommunikativitás-elméletet, valamint új értelmet ad az állam, a piac vagy a különböző szervezetek által nem leuralt életvilág fogalmának. Eperjesi e munkája mintha nagyon is rímelne azokra a gondolatokra, melyeket Susan Sontag nem sokkal a halála előtt fogalmazott meg: „Nem az elidegenedésről akarok szólni. Én nem érzek ilyesmit. Engem a legkülönfélébb szenvedélyes elköteleződések érdekelnek. Minden írásom arról szól, hogy légy komoly, légy szenvedélyes, ébredj fel.”
Egy ilyen handmade könyvészeti műnél persze óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy vajon mi történne vele, ha sokszorosítanák, ha be/kikerülne a könyvpiacra, azaz ha (viszonylag) széleskörű forgalomba kerülne. Vajon csökkenne-e ereje, aurája, különössége, illetve vajon sikerülne-e ily módon nagyobb hatást elérni vele? Nem tudom, talán ki kellene próbálni. (Tiltakozom a „nem tudom” ellen.) Mindenesetre, addig is, amíg ez nem következik be, a négy példányt felfoghatjuk a könyvpiac önkényes törvényei ellen való privát protestálásként.
(Nos, alakul-e már az a saját tábla?)
Tiltakozom a zárójel ellen.