Több mint ötven évvel az utolsó szépségkirálynő választás után, 1985-ben rendezték meg az első, osztrák mintákon alapuló szépségversenyt Magyarországon. A verseny győztese, a 17 éves Molnár Csilla Andrea 1986-ban öngyilkos lett. Eperjesi Ágnes projektje az esemény részeként készült Szépségakciót, Pauer Gyula gipszszobrait, ezen belül pedig a Molnár Csilláról készült (ma a Magyar Nemzeti Galériában találhat) bronzszobrot teszi kritika tárgyává.
A Kongresszusi Központban megrendezett és tévén is sugárzott esemény egyszerre ötvözte a kádárkori kisstílűséget és a vadkapitalista mohóságot (valójában egy cigarettaügylet tisztára mosására szolgált), ahol „a pénz, a nyereség és az üzletorientált gondolkodás összekeveredett a prüdériával, a sznobsággal, az uram-bátyám tradíciókkal”. A szocialista királynő megválasztásának történetét Friderikusz Sándor: Isten óvd a királynőt! című riportkönyve (1987) és Dér András – Hartai László: Szépleányok című dokumentumfilmje (1986) dolgozta fel a legpontosabban (ez utóbbi az interneten is elérhető). A kiszolgáltatott, a szépségiparról és az üzletről mit sem tudó lányokat rávették, hogy kizárólagos szerződést írjanak alá a Magyar Média Reklám és Propaganda Vállalattal; ez nagyjából azt jelentette, hogy még saját testük, és lehetséges jövőjük felett sem rendelkeztek szabadon (a feltételeket csak egyetlen versenyző, Kalmár Zita nem írta alá, őt többször megpróbálták kizárni). A korona ünnepélyes átadásakor (ahol a tévénézők is láthatták a „kárpát-medencei géniusz testi mását”, s ahol a győztes egy húsipari cégtől ajándékkosarat is kapott) derült ki, hogy a királynő és udvarhölgyei még egy díjat kapnak; Pauer Gyula szobrot készít róluk. Aktszobrokat.
A gipszlenyomatok elkészítése órákat vett igénybe; a lányokat egy kalodaszerű ketrecbe zárták, miközben szorgos férfikezek kenték rájuk a gipszes gézréteget (egy modellen öten-heten is dolgoztak), majd a száradás után leemelték a héjakat. Pauer elképzelése – miszerint dokumentálja a szépséget, a társadalmi eseményt, s egyben az egész abszurd helyzetet – akkor vált tarthatatlanná, amikor megjelent Fenyő János (a későbbi médiacézár) a műteremben, és fényképeket készített a meztelen lányokról; a pornográfia határát súroló képek aztán Lui magazinban jelentek meg a lányok tudta nélkül (Molnár Csilláról viszont csak a gipszszobrot szerepeltették; egyébként nem léphetett volna fel nemzetközi versenyeken). A művészt ezután sok bírálat érte (s maga sem volt elégedett a projekttel), de a szakma nagy része összezárt mögötte; Molnár Csilla végül elkészült szobrát pedig „felejthetetlen és enigmatikus, vizuális legendaként” emlegették. Tény, hogy a szobornak a modell tragikus halála, a pillanatnyiság és az öröklét között lebegő hatása ad erős legitimációs (és kanonizáló) erőt.
De ahogy Eperjesi is írja: „A szoborral foglalkozó írások egyike sem reflektál sem a tárgyiasítás esetleges problémájára, sem az erotika és a szexizmus közötti különbségre”. Például arra, hogy a királynőt, aki pozíciójánál fogva elérhetetlen (szinte szent és sérthetetlen), és könnyen nevesíthető, művészek vagy férfiak érintették meg, hogy mennyire ambivalens a modell (a meztelen, erotikus női test) és a művész (felöltözött férfi) viszonya. Maga a kiállítás címe is erre utal; a díjat ugyanis úgy konferálták fel, mintha nagy megtiszteltetés lenne a nők számára.
A kiállítás központi eleme Eperjesi 2018 októberi performansza a Nemzeti Galéria kupolatermében; az Érezze megtiszteltetésnek során (a divat-, reklám- és filmiparban is használt, de politikai konnotációkat is hordozó) vörös kifutószőnyegbe „öltöztette” a szobrot, mely így egyszerre keltette a palást és az uszály képzetét. Erre a textilre egyenként fűzte fel az Érezze megtiszteltetésnek felirat betűit, majd a végén az anyagot feltűzte a terem falára. A Fészek Galéria terében egyrészt e performansz dokumentációja látható, másrészt a szépségkirálynő választáshoz kapcsolódó, az eseményekhez különböző megközelítéseket kínáló dokumentumok; néhány oldal Friderikusz könyvéből, kritikák a filmről és a Szépségakció-projektről, ún trafikképek a Lui magazin 1986. januári számából, illetve a szobor leírókartonja. Az emeleten egyetlen mű található; egy üres, testmagasságú vasállvány, melyet a Molnár Csilla-szobor fejének vörösre színezett mása keretez (Pátosz és kritika, 2019). A mű egyszerre emeli piedesztálra az embert, és fosztja meg a testét összeszorító béklyóktól, a tárgyiasítás elsődleges célpontjától.
Bár a művészre erősen hatott a metoo-kampány, de kritikája nem túlzó, finom és érthető. Ugyan Pauer héjszobrait nem feltétlenül szerencsés elválasztani a korábban, hasonló alapon készült szobraitól, vagy kiragadni a korból, melyben létrejöttek, ahol a nőkhöz való hozzáállás egészen más volt, mint napjainkban, de tény, hogy a művész a médiajelenlét érdekében, illetve annak mechanizmusát pontosan fel nem ismerve elvesztette kritikai érzékét; koncepciója pedig átgondolatlan volt. Nem sikerült „szociológiai mintát venni a társadalomról”, „leleplezni a szépség mítoszát”. De ez a Molnár Csilla-szobor művészi értékét szerintem nem befolyásolja.