"A hagyományos fényképezés átalakulásába szeretnénk beavatni a látogatókat" – mondta Wendy Watriss, a 2002. márciusában lezajlott, kilencedik houstoni FotoFest művészeti igazgatója, aki szerint –a mai fotóművészet egyik legszembetűnőbb fejleménye az ezüst-zselatin kép áthelyeződése a `rögzítetlen közvetítő közeg' képlékeny terébe". Az egy hónapon át tartó kiállítás 15 rendezvényére 128 kiállítóhelyen került sor. Harminc kiállítást a FotoFest rendezett, míg a többit múzeumok, galériák, non-profit szervezetek és vállalati szponzorok. Classicism and Beyond összefoglaló címmel klasszikus és kortárs fotó egyenrangú módon jelent meg. A rendezők a mai fotókultúra sokszínűségét, technikai gazdagságát kívánták bemutatni.
– Ébli Gábor: A történeti anyag fő bemutatóját a kora huszadik századi "festői fotó", az akkoriban világszerte elterjedt piktorializmus orosz változata adta. A látvány finom, érzéki megragadására törekvő fotózást a harmincas évek szovjet kultúrpolitikája burzsoá dekadenciának bélyegezte és betiltotta. Hogyan jött létre ez a mostani kiállítás?
– Eperjesi Ágnes: Erről az anyagról – különösen Nyugaton – nem is lehetett tudni. Mihail Goloszovszkij orosz mérnök a hetvenes években kutatta fel e műveket. Magángyűjteménye adta a houstoni kiállítás javát. A további négy, klasszikus anyagot felölelő kiállításon a társadalmi érzékenységű dokumentumfotó szerepelt.
– A FotoFest másik meghatározó kérédéskörét a hagyományos fotó mai feloldódását, alkalmazásainak megsokszorozódását egy átfotgó válogatás mutatta be New Technology and Mixed Media címmel videóvetítéseken, internetes művészeten, disc jockey perfor-manszokon, digitális nyomatokon és fényszobrokon keresztül. A FotoFest alapján merre tart ma a nemzetközi fotó?
– Az az igény, hogy a fotóművészet határai kitáguljanak egyértelműen érzékelhető. Ebből a szempontból a Blumenthal Sheet Metal című csoportos kiállítás volt a legizgalmasabb. Az orosz piktorializmussal együtt ez jelentette a fesztivál gerincét. Egyenrangúként állították ki a technikai, esztétikai értelemben klasszikus képeket, s a kamera jelenlétére nem feltétel nélkül építő, az izgalmas installálást a képek egyenértékű velejárójának tekintő fotográfiát.
A klasszikus értékek és a friss kísérletezőkedv egymást feltételező jelenléte egyben a rendezők állásfoglalását is kifejezte a fotó helyzetével kapcsolatban. Az, hogy az új ötleteken alapuló művek művészetnek tekinthetőek-e vagy nem, piaci értelemben sem kérdés. Az talán megfogalamzódhat néhány fejben, hogy mindez fotóművészet-e vagy sem, és hogy miért kell ezeknek a műveknek épp a fotóművészet világába "beletaposni".
Ez az új utakat kereső művészet nem szenved identitásválságban, nem szeretne mindenáron a hivatalos fotóművészet részévé válni. A klasszikus fotóművészet érzi úgy, hogy szüksége van a vérfrissítésre. Elemi érdeke, hogy minden, ami a fotóval akár távolról is kapcsolatba hozható, valóban része legyen a fotós életnek. Minden művészeti ág igyekszik belülről is tágítani a maga határait: átfedések, határesetek nem csak külső hatások kényszerítő ereje révén jönnek létre. Nem fordulhat elő, hogy egy művész, mivel mások nem tudják a megfelelő címkével ellátott polcra felültetni, két szék közt a pad alá esik. Inkább az ellenkezője történik, az, hogy mindkét terület szívesen látja.
– Melyek voltak a legeredetibb ötletek?
– Paul Smith londoni művészé volt az egyik legkiemelkedőbb munka, a már említett Blumenthal Sheet Metal című kiállításon. Akció című sorozatának ő a főszereplője. Supermanként veti ki magát kisrepülőgépből, fúrógéppel a kezében, ugrik át egyik épületből a másikba sok emelet magasságban, James Bond-ként ér földet ejtőernyőjével – mindig bevetésre készen. A digitális manipuláció szinte minden lehetőségét kihasználta. Átvilágítós felületekre kasírozott, duratrans nyomatai hatalmas fémkeretekben a mennyezetről lógtak le úgy, hogy a nézőpontunk azonos volt az önarcképeket felvevő kameráéval. A Zone V. csoport mosó-szárítógépek szűrőin fennakadt, elnemezesedett háztartási hulladékból nyeri munkái alapanyagát: textilszálak, haj, szőr, párnatoll, zsebkendő, aprópénz, buszjegy, mind belekeveredik ebbe az anyagba. Ebből a nemesnek éppen nem nevezhető anyagból készítik nagyon is elegáns szabásvonalú ruhakölteményeiket. A ruhákról készített divatfotók és maguk a ruhák is ki voltak állítva. Gyönyörűek voltak a német Andreas Müller-Pohle japán arcokról készített videójából digitálisan kinagyított portrék. Az átható tekintetű, elmozdult arcok alján japán karakterek kalligrafikus sora állt, a katalógus szerint – nem világos, hogy hogyan – a mű filozófiai jelentésrétegeként.
– Megfigyelhetőek-e ország-specifikus trendek?
– Nem kapott kiemelt szerepet egy-egy terület. Nem volt olyan mesterségesen felkorbácsolt érdeklődés, mint amilyen mondjuk pár éve New Yorkban Kína iránt volt tapasztalható. Helyzeti előnyükből kifolyólag sok latin-és dél-amerikai művész volt jelen. Az egyik külön megrendezett csoportkiállításukon szereplő dél-amerikai művészek közül Alexander Apóstol nevét emelném ki. Lakótelepi épületekről készült felvételeken kiretusálta vagy vakablakká alakította az ablakokat. Bunkerszerű épületeket láttunk így, különös, erős hangulattal.
– Miben különböztek a kereskedelmi galériák kiállításai a non-profit, múzeumi bemutatóktól?
– Az eladhatóság egy kereskedelmi galériának létkérdés. Ezért ezekben a galériákban több volt a klasszikus értelemben szépnek nevezhető anyag. Együttműködésekre is volt példa. A francia Georges Rousse például, akinek egy kereskedelmi galériában mutatták be hatalmas installációiról készített felvételeit, a FotoFest meghívásával néhány új, helyspecifikus installációt készített a belváros egyik régi, jelenleg használaton kívüli épületében.
– Milyen nem művészeti intézmények rendeztek fotós anyagokból kiállítást?
– Például a Holokauszt Múzeum, vagy a Gyermekmúzeum, de szerveztek tárlatokat egyetemek és könyvtárak is. Annyian látogatnak a városba a FotoFest miatt, hogyha sikerül épp arra az időre fotókiállítást időzíteni, akkor nagyon megemelkedik a látogatók száma. Több kiállítás csak lazán kapcsolódott a FotoFesthez, a Kortárs Művészeti Múzeumban például egy fantasztikus William Kentridge retrospektív kiállítást rendeztek.
– Volt-e külön tematikus fókusza a kiállításoknak?
– Nem volt. A "nőművészet" vagy "kisebbségi művészet" nem szerepelt külön kategóriaként úgy, amint az az elmúlt évtizedben másutt oly gyakran látható volt. A szervezők a két végpont kijelölésével letették a maguk voksát, a többi kiállítást az intézmények maguk szervezték.
A FotoFest anyagi támogatást nyújtott sok intéz ménynek, egyébként pedig a koordinátor szerepét töltötte be. Mivel a siker miatt sok pénzzel rendelkeztek a támogatásra, szinte minden intézmény a részévé, szereplőjévé kívánt válni a rendezvénynek. Az önszerveződés miatt áttekinthetetlen méretű esemény-halmazzá dagadt az egész. A rendezők azonban a helyszínen és a katalógusban is jól súlyozták a lényeges dolgokat, s így végül nem maradt hiányérzete az embernek. Legfeljebb egy csomó kiállítást nem tudott megnézni.
– A FotoFest egyik csúcspontja a jótékonysági árverés volt.
– Több mint kilencven alkotó munkáit árverezte el a Sotheby's fotográfiai osztályának meghívott igazgatója. A nagy presztízsű árverésre művészek és galériásaik egyaránt adhattak be műveket. Minden mű százdolláros kikiáltási árról indult. Andrej Csezsin orosz művész képe érte el a legmagasabb árat, 1900 dollárt. Az ötvendolláros belépőjegyekből befolyt pénz houstoni állami iskolák fotós projektjeit támogatja. Az eladások összege pedig a FotoFest külön eseményeinek finanszírozását és a Portfolio Review-ra meghívott emberek költségeihez való hozzájárulást segíti.
– Andrej Csezsin képét Anya Tish galériás adta be az árverésre. Tish-t közelebbről is megismerhetted, hiszen nála állítottál ki. Hogyan kezdődött a kapcsolatotok?
– A párizsi fotóvásáron a Vintage régi magyar anyaga – Aczél Márta képei – keltették fel a FotoFest művészeti vezetőinek érdeklődését. Ők indítványozták azt, hogy Tish bemutassa ezeket a képeket. Tish – aki lengyel származású, és Kelet-Európára szakosodott, műfaji megkötöttség nélkül – feltétele az volt, hogy egy kortárs magyar művészt is kiállíthasson. Pőcze Attila, a Vintage Galéria vezetője intézett mindent. Én csak praktikus dolgokról leveleztem vele. A személyes találkozás végül nagyon megnyugtató volt, és nagyon jó viszony alakult ki.
– Mi volt a közös szál az Aczél Márta anyag és a tőled választott képek között?
– Aczél fotóin mindennapi tárgyak, konyhai eszközök láthatók. Az én kiállított képeim tárgya a leghétköznapibb házimunka. A nagyon eltérő megfogalmazás miatt ez a közös szál a kiállításon már nem volt annyira látványos.
– Hogyan választottátok ki a kiállításra kerülő képeidet?
– A Szorgos kezek sorozatból szeretett volna kiállítani. Küldtünk neki egy CD-t, amiről kiválasztott néhány képet, többek között azt, amit azután a katalógusban és a meghívón is felhasznált. Ez a kép lett a kiindulópont. Megmondta, hogy milyen méretű képekre gondolt, hogy nagy képekből mennyi fér ki. Ezt figyelembe véve állítottuk össze a teljes anyagot, a saját belátásunk alapján. Végül három nagy képet, hat kisméretű, egyenként 4 db-os sorozatot, és a Szorgos kezek című könyvet mutattuk be.
– Hogyan alakítottátok ki az árakat?
– Attilával tisztázták a minimum-árat, amit a helyszínen korrigáltunk. Körülnéztünk a többi kiállításon, és Tish úgy gondolta, hogy nyugodt szívvel emeli meg az itthonról küldött árakat.
A nagyméretű képeimet végül 1500 dollárért adta, ami egy erős középárnak felel meg. A kép mérete, technikája, a kivitelezés minősége és a galéria presztízse jelöli ki az ár kialakításának a játékterét. Ennél sokkal följebb csak úgy lehet menni, ha az illető művész már ismert, befutott híresség.
– Milyen sajtóvisszhangja volt a kiállításodnak?
– Az ArtPapers nevű művészeti folyóiratban közölnek hamarosan egy írást a helyszínen készített interjú alapján, ősszel pedig képek fognak megjelenni dupla oldalon egy másik újságban. Ezeket mind Tish szervezte.
– Hogyan szervezte meg Tish a kiállítás megnyitóját?
– Komoly erőfeszítéseket tett, hogy a FotoFesten a Portfolio Review miatt jelen lévő prominens személyiségek ellátogassanak a galériájába. Sikerült elérnie, hogy a vendégek számára indított busz programjába bevegyék a kiállítás megtekintését. Ez megnyitó előtti program volt. A megnyitóra a törzsközönsége jött el, és sok olyan ember, akit üzleti szempontok miatt tartott fontosnak meghívni.
– Miben különbözik az amerikai a magyar közönségtől?
– Nagyon nyitottak és érdeklődők. Sok kérdésük volt, rengeteg asszociációjuk, és nem izgatta őket, ha mellétrafáltak. Ezenkívül vásárolnak is. Nem azért, mert gazdagok, hanem mert úgy gondolják, hogy eredeti művek nélkül nincs lakás vagy irodadekoráció. Nem posztert vagy naptárt raknak a falra. Ugyanúgy kimondatlan közmegegyezést követnek, mint mindenhol. Csak ott a közmegegyezés az, hogy eredeti ember vagy, eredeti ízléssel, ezért eredeti műveket kell venned, nem pedig az, hogy Klimt vagy Van Gogh jó festő, és nagyot nem hibázhatunk, ha posztereiket tesszük a falra szépen bekeretezve. A kortársak árai ráadásul teljesen elérhetők. Nem kell jobban küszködni értük, mintha mondjuk egy új mosógépet akarnál venni. Ezért a megvásárolható alkotások piaca hatalmas. Az emberek nagy része nem befektetésként vesz kortárs művet, hanem azért, mert egyszerűen megtetszik neki, és örömét leli benne, ha hazaviheti.
– A FotoFest legmozgalmasabb eseménye a Portfolio Review.
– A művészek elhozzák a portfoliójukat, és múzeumigazgatókkal, kurátorokkal, lapszerkesztőkkel, fotófesztiválok vezetőivel és fotóügynökökkel találkoznak.
A művész és a szakértő közötti találkozót a rendezők igyekeznek előre megszervezni, így a résztvevők célzottan érkeznek. A legkülönbözőbb korú, nemzetiségű, szakmai múltú emberek gyűltek össze. Voltak, akik tanácsért jöttek, voltak profi fotósok, voltak, akik kiállításokkal akar ták betölteni a következő két évet. A múzeumok, gyűjtemények ott a helyszínen vásárolnak. Rengeteg személyes kapcsolat alakul ki.
– Kik szerepeltek a "szakértők" között?
– Többek között a Guggenheim Museum, a londoni Victoria and Albert Museum, a barcelonai Primavera Fotográfíca kurátorai, az Aperture magazin, a Camera Austria és sok más folyóirat szerkesztői, valamint számtalan magángyűjtő, reklámügynökség, állami intézmény vezetője és kereskedelmi galériás volt a meghívottak listáján.
– Az ötlet sikerét mutatja, hogy hasonló vásárt tartanak ma már Torontóban, Buenos Airesben, Portlandben és európai városokban is, például Pozsonyban.
Mekkora volt a jelentkezés Houstonban?
– Az ötlet megszületése, illetve a rendezvény indulása 1986-ra datálódik. A cél az volt, hogy fórumot biztosítson alkotók és vevők találkozásának, hogy hasonló érdeklődésű emberek megmutathassák egymásnak a munkáikat és beszélhessenek azokról. Az akkor még csak néhány napos esemény ingyenes volt, ma két hétig tart, és napi háromszáz dollárba kerül. Mégis, több mint háromszáz ember gondolta úgy, hogy megéri odamennie. Jelentkezni nem kevesebb, mint másfél évvel az esemény előtt kell. Ma már a beszélgetések hosszúsága is korlátozott, mindössze 20 perc. Az idő közeledtére többször, hangosbemondón figyelmeztetnek. A következő kör jelentkezői amúgy is sorban állnak, és a gongütésre berohannak a színre. Egyetlen másodpercet sem akarnak elvesztegetni a megvásárolt idejükből. Akik nem jelentkeztek időben, és nincs alkalmuk hivatalosan beszélni a fontos emberekkel, ebédszünet előtt és az utolsó ülés után próbálnak lecsapni kimerült áldozataikra. Mivel az üzleti szándék egyértelmű, sokan kiállítási méretben hozzák a munkáikat: kiskocsin tolják gigantikus portfolióikat.
– Volt-e kiemelt vendége az idei portfolió vásárnak?
– A Bolgár kapcsolat című kiállítás létrejötte nagyon tanulságos. Egy szófiai fotóegyesület (talán a Mai Manó és a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója hasonlítható hozzájuk) kapta meg a lehetőséget, hogy néhány művészt delegáljon.
A FotoFest bérelt nekik egy nagyon szép kiállítóhelyet. Biztosították azt is, hogy a személyesen is megjelenő, angolul beszélő fotósok a Portfolio Review-n bemutathassák az egyesület által összeállított anyagokat. Így országuk kortárs fotójának szélesebb keresztmetszetét tudták bemutatni. Ilyesmit a magyarok is szervezhetnének: egy főnek sok a napi 300 dollár, de egy intézménynek nem lehet gond összeszednie ennyi pénzt, és kurátori kiállítások szinopszisaival odaállítani.
– Lehetett-e tanulni más művészek önmenedzseléséből?
– Sok művész elképesztő vehemenciával képviselte önmagát. Ez sok energiát igényel, és a munka rovására mehet. A franciák ezt elegáns nemzeti ön-menedzseléssel oldották meg: bár a FotoFestre önállóan került be minden francia alkotó, az eseményt mégis közös fogadással köszöntötték. A diplomáciai háttérrel létrejött fogadáson külön kiemelték a fiatal művészeket. Nyilvánvalóvá tették, hogy büszkék országuk még ismeretlen tehetségeire is. A nagy nevekkel való közös említés remek propaganda volt.