avagy miért nincs semmi a saját könyveim borítóján?
Grafikus és tipográfus tanult szakmám okán sok, más által megírt könyv borítóját terveztem már meg. Képzőművész létem során azonban sok olyan könyvet is csináltam, melyekben elsősorban szerzőként, és nem csak tervezőként voltam, vagyok, leszek jelen. A kettős pozíciót, bár kissé skizoid, inkább hálásnak tartom.
Ha saját könyved tervezője vagy, már a borítón is olyan kísérleteket tudsz kipróbálni, amelyeket más szerző könyvével nem szívesen teszel meg. A dolognak mindig tétje van, de olyankor a saját bőrödet viszed a vásárra. A saját könyveim borítóján gyakorlatilag nincsen semmi. Ilyen borítót másnak nem csinálnék, mert nem venném magamra az a terhet, hogy más könyve esetleg az én munkám miatt ne érdekeljen senkit. Persze nem zárom ki azt a lehetőséget, hogy izgalmas borítója legyen egy olyan könyvnek, amibe jó belelapozni, jó elolvasni. Ezt egyáltalán nem zárom ki, sőt, a könyvek nagy részét ilyennek tartom. Csak most más szempontot tolnék előre: azon könyvek létjogosultságáról van szó, amelyeket nem az eladási statisztikák felívelése minősít, hanem a gondolat tisztasága és képi minősége. Saját képes művészkönyveim, fotókönyveim és a kettős pozícióból szerzett tervezői tapasztalataim alapján beszélnék a könyvborítóról, mint médiumról.
A könyv és borítótervezés egyik legkényesebb kérdése ugyanis az adott tartalom és a tervezett lapok viszonya. Nagy általánosságban, közhelyként elmondható, hogy a jól sikerült tervek támogatják és kidomborítják a tartalmat, hozzáadnak az eredeti szándékhoz, vizuálisan orientálják, értelmezik azt. Ennél kicsit személyesebb vélemény, hogy számomra az igazán jó ötletek magától értetődőnek, természetesnek tűnnek. Ha a vizuális terv túlságosan rátelepszik a tartalomra, öncélúvá válik, bennem rögtön a feleslegesen cipelt teher, a ráaggatott sallang képzete jelenik meg, amitől jó lenne megszabadítani a tárgyat. Ha azt veszem észre, hogy a tervező hangosan kiabál, erőlködve próbálja magára irányítani a figyelmet, az nekem olyasmi, mint amikor a szinkronszínész saját hangját kihallja a filmből. Színésznő barátnőm mondta nemrég, hogy ha kihallja a saját hangját a jelenetből, akkor egész egyszerűen nem csinálta meg jól a feladatot. Valószínűleg a képzőművész lét azzal az előnyös hozadékkal jár, hogy az önkifejezésre lehetőségem nyílik más területen is, így fel sem merül bennem az igény, hogy tervezőgrafikusként túlságosan hangosan igyekezzek beszélni, hogy a tervben előretolakodóan megmutassam magam, hogy önkifejezés terepévé változtassam a borító és a belívek felületét. Talán ennek köszönhető, hogy potenciális olvasóként is jobban szeretem az egyszerű, letisztult, inkább nyers, lényegre törő és magától értetődő vizuális megoldásokat.
Autonóm antikapitalistaként amúgy sem szeretek behódolni a piac nyomásának, a figyelemfelkeltés állandó hajszájának, és szívesen gondolok másként is a könyvborítóra, mint egy reklámfelületre, ami szükségszerűen figyelemfelkeltő, tekintetvonzó, aminek fő küldetése, hogy eladja a könyvet. A boltokban a könyvborítók nekem kiállítás jellegű élményt okoznak. A boltokban a könyveket úgy helyezik el, hogy a borítók a legnagyobb felületen mutassák magukat, a könyvek oszlopban sorakoznak, a legfelső könyvek egymás mellé helyezve nagy területet fednek be. Az én tekintetem ilyen helyzetben pásztáz, képi ingereket fogad, színeket, formákat, képeket lát, vizuális sokkban van, nem olvas, intuitív alapon választ. A boltban a borítókat önálló, önmagukért való műveknek látom, és nem feltétlenül tesz kíváncsivá, hogy mi van belül. A bolti borítókon végigsimít a tekintetem, sekélyes képhalmazban gázolok, lábszárközépig érő vizű medencében. A rálátás megvan, de nem ülök bele. A boltban ezért számomra kettéválik a könyv: borítóra és belívekre, szinte a kettő közötti kapcsolat nélkül. A borító megszűnik a könyv szerves részének lenni, a könyv önálló életet élő reklámfelületévé válik. Amikor csak nézelődöm a könyvesboltban, borítókat látok és nem könyveket. A borító alapján emelek föl egy-egy könyvet, én azt nézem meg, hogy ki csinálta. Ilyenkor szinte soha nem is vásárolok, mert a tartalomjegyzék tanulmányozására többnyire nem marad figyelmem. Mintha át kellene állítani az agyamat egy másik fajta üzemmódra, amikor a könyv tartalma a fontos. Ezt hívják bizonyára szakmai ártalomnak.
Nekem könyvközelibb élmény, ha könyvespolcra állított könyvek közül lehet válogatnom, kicsit érzésre, találomra, vagy fejet megdöntve, a könyvgerincet olvasva. Jobban szeretem a könyvesboltok vagy könyvtárak szabad polcaira helyezett, csak a gerincüket felénk mutató köteteit, a galériák könyvgyűjteményeit, vagy magánlakások könyvespolcait. A könyv gerince relatíve keskeny, így még a legharsányabb borítón sem megy a kép a szöveg rovására. A gerincen a címet nézem, olvasom, vizuális benyomásnak bőven elég a betűtípus, a gerincen átfutó szín, képrészlet. Ez így közelebb áll ahhoz az intim tárgy megközelítéshez, ahogy a könyvekre leginkább szeretek gondolni.
A könyv időigényes tárgy. Egy képet néhány másodperc alatt befogadunk, legalábbis úgy hisszük, egy könyvet azonban nem. De a könyvnek nem csak az elolvasás, a befogadás ideje miatt van speciális viszonya az idővel. A vizuális, pl. fotós könyveknek mindig van valamiféle sajátos dramaturgiája, belső ideje, amely kicsit hasonlít a filméhez. Csak annál lényegesen nagyobb, pontosabban másfajta szabadságot hagy a nézőnek-olvasónak. A narratívának ugyanis nincs akkora kényszerítő ereje, mint egy filmben. A könyvet végiglapozva összeáll egy egész, a fejünkben, úgy, hogy az egészet egyszerre nem láthatjuk. A könyvben egyszerre csak egy oldalpárt nézhetünk, de azt annyi ideig, ameddig akarjuk. Vissza lehet lapozni, meg átugrani részeket, újra és újra megnézni bizonyos oldalakat, de az egészet soha nem láthatjuk egyszerre, az emlékezés és a fantázia nagyobb szabadon maradó tereket tölt ki. Elméleti szinten persze sok hasonlóságot találhatunk a filmmel, a kimerevíthető képkockákkal, de egy dologban semmiképp nem összemérhetőek. A film, ha tárgy, nem nézhető; ha viszont nézhetővé tesszük, akkor azonnal virtuálissá válik.
A könyv viszont elvonulós, kézbevevős tárgy, egy, vagy legfeljebb kétszemélyes. Ezek mind az intimitás különböző aspektusai. Az intimitás fokozására szolgál az, amit meglepetés effektusnak hívok. Meglepetést, ajándékot az ember intim, személyes helyzetekben ad. A könyv számomra hasonlít az ajándékhoz, hiszen ki kell bontani, meg kell nézni, mi van benne. Hogy kívülről mi látszik, nem árul el túl sok mindent a belsőről. A vonzó könyvborító nekem olyan, mint a csomagolás az ajándékon. A várakoztatás, a feszültség fokozásának eszköze. Egy könyvet kinyitni olyan, mint egy csomagot kibontani. Akár születésnapi, akár más ünnepi (pl. karácsonyi), akár postai csomagot. Van valami, de még nem tudom pontosan, mi az. Lehet, hogy nem igazán az lesz, amire vágytam, ha vágytam egyáltalán valamire. Fennáll a lehetősége annak, hogy valami jó lesz. A csomagolás-borító nem felkínálja, hanem elrejti, felfedezendő tereppé változtatja a belső tartalmat. A belső tartalom megismeréséhez mindenképpen kell egy elszánás. Belül rejtőzik az ismeretlen, felfedezéséhez aktív közreműködés szükségeltetik. Mindenekelőtt idő.
A vonzó borító trambulin, melyről a könyv mélyvizébe vetem magam. A vonzó borító belelapozásra késztet, a könyv mélyére való merülésre, ahonnan már késő visszafordulni.
eredeti megjelenés