Garancia végzetre, 1997-2023.
1997. május 25.
Levelet írok a szüleimnek, amire nem kapok érdemi reakciót. A viszonyunk sosem volt felhőtlen, a levél megírásakor már elviselhetetlennek éreztem. A levélben – ami önvádló/önfeloldozó, jószándékú és szeretetteljes – kvázi elbúcsúzom tőlük. Fontos, hogy nem „szakítás” ez a „búcsúzás”. A levél hangvételét olyanra alakítom, hogy úgy érezhessem, megtettem mindent a kapcsolatunk rendezése és a saját autonómiám érdekében. A „búcsúzás” azt jelenti nekem, hogy nem számítok rájuk, nélkülük oldom meg a dolgaim, ha ők jelentkeznek, pozitívan állok, állunk hozzájuk. A szüleim reakciója a levél komolyságához képest kicsit maszatolós, azt mondják, ők nem tudnak írni, nem is szeretnének írásban válaszolni, úgyis gyakran beszélünk, stb.
1997. július
Folyamatosan dolgozom a „zacskóképeimmel”. Már az előző év folyamán feltűnt a szavatossági idő jelzésének motívuma, figyelem és gyűjtöm őket, külön csoportot képeznek a gyűjteményemben. Motívumként értelmezem, kvázi öröknaptárként, az öröknaptár fogyasztói motívumaként. Fotókat csinálok belőlük úgy, hogy először síkfilmre forgatom át a táblázatokat, amiről pozitív állású képet tudok nagyítani. A sorozat a Garancia végzetre címet kapja.
Egy kiválasztott motívumról nagyméretű síkfilmet készítek, ami aztán a terítő-szitanyomat alapja lesz. Elkészítjük a terítőt: az Izabella utcában találok egy műhelyt, ahol ekkora méretű szitát is lehet nyomni. Kétféle nejlon alapanyagot vásárolok: átlátszót és piros-fehér csíkosat. Az átlátszót koncepcionális alapon választom, melyekkel az átlátszóság miatt ‘kvázi talált negatívként’ dolgozhatok, mint a zacskóképekkel is. Nem tudom, mire fogom használni az átlátszó terítőt, de megcsinálom. A csíkos alapanyagot azért választom, mert a fekete-fehér nagyításaim mellé a pirosat fogom kiegészítő színnek használni a tervezett Képíró utcai kiállításon. (A kiállítást 1998 elején rendeztük meg az FKSE galériájában.)
Bencsik Barnabás meghív egy csoportos FKSE kiállításra, Svájcba, ami valamikor az ősz elején lesz. A kiállítást egy workshop előzi meg, az ott készített munkákat fogjuk kiállítani. Örülök a hírnek.
Szüleim felajánlják, hogy augusztusban elviszik Emmát nyaralni egy hétre, ennek is örülünk mindketten.
1997. augusztus 6.
Szüleim reggel eljönnek Budafokra, ahol Emmával lakunk, hogy magukkal vigyék. Ő még reggelizik, nem sürgetem. A szüleim türelmetlenül toporognak, kérdezik, indulhatnak-e, Emma válaszol, tudja, hogy rajta múlik, mikor indulnak. Azt mondja, fáj a feje. És azt is mondja, istenszagot érez.
A baleset a rendőrségi nyomozás szerint 13.20-kor történik. Késő este szerzek tudomást róla.
7-én hajnalban indulunk az öcsémmel. Én a siófoki kórházba megyek, Emmához. Az intenzív osztályon van, koponyatörést és agyrázkódást szenvedett. Az öcsém a rendőrségen megtudja, hogy akikkel az apám hibájából frontálisan ütköztek, szintén hárman voltak, hasonló korúak, hasonló felállásban. A két utas gyógyítható, a vezető súlyos sérülést szenvedett. Később elmegyek a hullaházba, megnézni a szüleim holttestét. Annyira hihetetlen, hirtelen és váratlan az egész, hogy muszáj valami kézzelfogható tapasztalatot szereznem. Attól tartok, ha ezt elmulasztom, az lesz, mint a dédmamámmal, akitől szintén nem tudtam elbúcsúzni. (Titokban tartotta a betegségét. Nem akart senkinek a terhére lenni a haldoklásával és öngyilkos lett. Ezt a családi titkot csak hosszú évekkel később tudtam meg.)
Augusztusban a szüleim halálának a feldolgozását bonyolítják a bennem viaskodó ellentétes érzelmek. Egyrészt boldog vagyok, hogy Emma él. Másrészt haragszom a szüleimre, hogy Emma és még másik 3 ember majdnem odalett. Együttérző levelet írok a baleset sérültjeinek, és kívánom nekik a teljes felépülést. Harmadrészt gyötör a bűntudat, de nem csak azért, hogy nem érzek a szüleim elvesztése miatt semmit. A velük való rossz viszony eredője az egész életünkön átívelő bizalmatlanságuk volt: sohasem bíztak bennem, akkoriban éppen arra nem tartottak alkalmasnak, hogy Emmát felneveljem, többször mondták, hogy majd felnevelik ők. Mindig eszköztelennek láttam őket, a kapcsolatunk helyreállítására sem volt eszközük, ezért a balesetet az ő válaszuknak tartom: mintha ezt a tudatalatti „megoldást” választották volna, mintha kiszálltak volna a rossz kapcsolatunkból. Halálukat kvázi öngyilkosságként értelmezem, és azzal vádolom magam, hogy én hajszoltam őket a halálba. És hogyan bocsáthatnám meg nekik, hogy Emmát is vitték volna magukkal?
A temetést intézzük, az öcsémmel szeptember 7-re tesszük a dátumot. Emmával egy halotti lepel megtervezésébe kezdünk. Mutatom neki az átlátszó terítőt is, de úgy döntünk, közösen készítünk valamit, amivel letakarhatják az urnákat. Együtt választjuk ki a textilt és a gyöngyöket, egy feliratot szeretnénk ráhímezni az anyagra. Nagy munka, három héten át minden nap dolgozunk rajta egy kicsit. Tudom, hogy Emmának valahogy segítenem kell, és vele együtt erre vagyok képes. Az átlátszó terítőt egyedül hasznosítom, arany festékkel bejelölöm rajta a baleset dátumát: VIII. 6. A kertünkben a szomszéd szobrász kövei hevernek, az egyik kő asztal-szerű, mellette két ülőke-szerű kő áll a földön. Mögöttük két nagyméretű kőkocka, furcsán, nem a sík oldalukon állnak a földön, az egyik sarkukkal bemélyednek a talajba. Az asztal-szerű kőre simítom az átlátszó terítőt, és csinálok egy fotót a szüleim emlékére. Csak ilyen metaforikus képekben vagyok képes gondolni rájuk, a fotografikus látványukat, jelenlétüket nem tudnám elviselni.
A nagymamák, nagynéni-nagybácsi számára az öcsémmel összeállítunk egy-egy fotóalbumot, a fókuszában az elvesztett gyerekükkel/testvérükkel. Magamnak nem csinálok ilyet, dobozban vannak a családi képek, elsüllyesztve.
Szeptemberben, talán pont a temetés napján indulnak Barnáék Svájcba. Nem tudok velük tartani, küldök magam helyett egy tárgyat, az átlátszó terítőt. Komoróczky Tamás ötlete alapján a csoport egy közös vacsora maradványaira borít vele „fátylat”, sajnos az eseményt – legalábbis tudomásom szerint – nem dokumentálta senki.
2004
Találok az apámról egy fotót, 1986-ban készült. Nagyon meglepő kép, nem emlékszem, hogy láttam volna korábban, apám számomra ismeretlen oldalát mutatja meg. Egy havas hegyoldalon áll, derékig besüppedve a hóba, szemei behunyva, a fejét kissé felemeli, az arcán valamiféle kedves, átszellemült mosoly. A két karját kitárja. Olyan érzésem támad, hogy meg szeretne ölelni – nem emlékszem, hogy ilyen valaha is történt volna – váratlan erővel tör rám a hiány érzete. A képen olyan embernek látszik, mint akinek vannak, lehetnek érzelmei. A képet kiteszem a falamra.
Sokat meditálok és rajzolok.
Magamnak is összerakok egy albumot a szüleimről, a kezem ügyében tartom, néha előveszem és nézegetem.
2010
Felkérést kapok az Exponált emlék című könyv angol nyelvű kiadásának tervezésére és tördelésére. A kötet, amelyet Bán Zsófia és Turai Hedvig szerkeszt, a családi fotókkal foglalkozik. Ez a munka, ez a téma lehetőséget kínál, hogy a szüleim bennem élő emlékén is dolgozzam, hogy újabb lépést tegyek a megbékélés felé. A könyv borítójára a szüleimről néhány évvel korábban összerakott albumot fotózom le, melyben a képek egymásra boruló függőleges sávban, egymás alatt helyezkednek el. Az egyetlen látható képen, a legfelsőn, ketten együtt állnak a lakásunk ajtaja előtt. Hogy ki ez a két ember, persze csak én tudom, még a szerkesztőknek sem mondom el a dolog hátterét. A burkolt publikusság teszi számomra lehetővé, hogy magam számára hiteles formát találjak a mélyen személyes dolgomra. És ez a forma segít abban is, hogy tisztábban lássak.
2023
Megérik bennem, hogy megismételjem a régi, 1997-es fotót az asztalterítővel. A terítő megvan, az anno arannyal ráfestett dátum nyomokban még látszódik, de az arany szín többnyire eltűnt, krómoxidzölddé változott. Elmegyek Budafokra, ahol akkor laktunk, hogy megnézzem, megvannak-e még a kövek. Az asztal-szerű és a két ülőke-szerű kő ugyanott áll a földön, bár nem nagyon látszanak, a növényzet teljesen benőtte őket. A két ferdén, sarkán álló kőkocka viszont már nincs ott, vélhetőleg szobor lett belőlük. Engedek az intuíciónak, és nem ismétlést készítek, hanem az apám mozdulatát idézem fel a régi képről; a terítőt pedig lebbenve, mozdulat közben ábrázolom.
Tervezem, hogy az elengedés ambivalenciáját valahogy megjelenítsem, mert azt nyomokban még mindig fellelem magamban. Egy tárgyat és egy képet képzelek: a tárgy egy kék, pöttyös labdaszerű, de nehéz tárgy lenne, aminek a pöttyeit felhőkké transzformálnám. A képen az eredeti pöttyös, kék labdát rúgnám el, az ég felé.
Végül az ambivalenciát a tárgyak megvalósítása helyett egy kórházi sématerápiás csoportban oldom fel, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Pszichoterápiás Klinikáján.
Köszönet: Kámán Gyöngyi, Gerlinger Lilla, Popovics Viktória, Szabó András,