az írás az ÉS oldalán
Pauer Gyula Molnár Csilláról, az 1986-os szépségkirálynőválasztás győzteséről gipszminta alapján készült szobra évtizedeken át a Galéria raktárában hevert, majd legutóbb a látogatók által nem használt második emeleti folyosóján kapott helyet. A szobor most - igen helyesen - előkerült a felejtés tereiből, minthogy Eperjesi Ágnes hosszú évek óta konzekvensen épített művészeti programja részeként az MNG-ben egy performanszot, majd a Fészekben egy kiállítást készített róla. Ami az 1986-ban Fodros István, a DIVSZ egykori sajtófőnöke, a KGST sajtóosztályának munkatársa, az MSZMP szánalmas kádere által szervezett ‘versenyt’ illeti, az a párt saját elitjének züllöttségével szembeni tehetetlenségének bizonyítéka volt, miért is a szerencsétlen fonyódi diáklány, Molnár Csilla tizenhét évesen az öngyilkosságba menekült. Dér András és Hartai László 1987-ben egy feddhetetlenül tisztességes dokumentumfilmet forgattak az egész gyalázatról, így örökítették meg – többek között -, amint Pauer Gyula és munkatársai, fotográfusok és filmesek jelenlétében gipszöntvényeket készítenek a verseny díjazottjairól. Ekkor készült az utóbb a Galéria gyűjteményébe, de nem állandó kiállítására került öntvény eredetije is. Viszont a filmben Fodros István szerepéről gyakorlatilag szót sem ejtettek, ami nem segítette a film hitelességét.
Ez az egész nyomorúságos történet az álságos prüdéria évtizedei után, a Nyugat felé való nyitás és a szabadság jeleként értett, látott szexuális szabadság részeként – az azokban az években megnyíló sztriptízbárok kontexusában volt érthető. Hintsch György A veréb is madár című, 1969-es filmjében a balatoni szállodában, Abody Béla konferálásában zajlott le a Medveczky Ilona által alakított sztriptíz-bolero, amelyben a vetkőzés egyes fejezeteit a valutájuk átválthatóságával összefüggésben követhetik a Nyugatra áhító nézők, s mindössze a dollárral fizetők - illetve a moziban ülő nézők – tekinthették meg, amint a táncosnő egy áttetsző függöny mögött teljesen levetkőzik. Széjjelbonthatatlanul keveredtek össze a kortárs szexuális forradalomról való tévképzetek, a szabadság fantomjának ikonográfiája, és egy halandó emberi lény, egy meztelen nő testének látványa.
Eperjesi Ágnes a politikai és kulturális kontextusok összefüggésrendszeréről érthetően nem vesz tudomást: lévén nem kritikát írt, hanem radikális kritikát jelentő, bonyolult műalkotásfogalmakat és gyakorlatokat használt, illetve létrehozott egy vitathatatlan remekművet.
2018 október 11-én, a múzeum gyűjteményében lévő műtárgyhoz való radikálisan kritikus viszonyát jelenítette meg, s most, a Fészek klubban látható kiállításon a tavalyi performansz videó felvételét is felidézi. Tavaly, a Galéria második emeleti folyosójáról az épület legfelső szintjére, a kupolatérbe átvitt Pauer szobrot, illetve a köralakú teret, és a szobrot is részben eltakaró vörös kifutószőnyeggel borította – melyet aztán a Fészek Galériában is kiállított. Ennek a felirata, amely egyben a mostani kiállítás címe is – Érezze megtiszteltetésnek - pontosan rekonstruálta a korabeli viszonyokat, a ‘szépségkirálynő jelöltek’ kiszolgáltatottságáról, folyamatos megalázottságáról, és a férfiuralom önhittségéről, lásd az ugyancsak zavaros szerepet játszó Ernyei Béla filmbeli nevetségesen nagyképű mondatait. Eperjesi a betűk kivágása és a vörös textilre való illesztése során végig fehér köpenyt viselt, amely egyszerre idézte fel az orvosok, az ápolónők, a restaurátorok, a helyszinelők öltözetét: tehát igen pontosan láthatóvá tette saját szerepének összetettségét. Talán nem felesleges felidézni, hogy ugyanazokban a napokban nyílt meg a Galériában a London School kiállítása, amelyen Lucian Freud meztelen embereket ábrázoló remekművei is láthatóak voltak. Ezek egy másik évtized másik kontextusában, de ugyancsak számos kritikát váltottak ki, melyek egy része - minden különbség ellenére - némi azonosságot mutat Eperjesi Ágnes Pauer Gyula művével szemben megalkotott fenntartásaival. Különös arra gondolni, hogy míg az első emeleti kiállítótermekben ritkán látott tömeg tekintett döbbenettel és csodálattal az angol festők munkáira, ugyanakkor fent a Kupolacsarnokban egy kortárs magyar művész performanszában néhány embernek mutatta meg a test-reprezentációk kapcsán felmerülő kritikáját.
A Fészekbeli kiállítás részben egykori kritikákból, szövegekből és a performansz dokumentációjából, illetve az ugyancsak a falon látható, Érezze megtiszteltetésnek szöveget tartalmazó vöros textilből áll. Ugyanakkor Eperjesi írt egy tizennégy oldalas esszét: Pauer Gyula Magyarország szépe 1985 című szobrának kontextusairól, amely ugyancsak igen fontos része a kiállításnak - s ez persze azonnal felveti a kérdést, hogy az öndokumentáció, illetve szöveges kommentár miként része a kiállításnak. Eperjesi ugyanis – s szerintem ez kár – nem a műalkotás terében közölte a szövegeket, hanem egy füzetben, ami mégiscsak kívülhelyezte azt a saját munkáján.
A tradíció - amelynek Eperjesi nem követője, hanem a része - olyan művészeinek példáját kell megemlítenünk, mint Barbara Kruger vagy Jenny Holzer, akiknek szövegei elválaszthatatlanok a képeiktől vagy a tárgyaiktól. Mindezt azért is idézem, mert Eperjesi igen kritikusan látja Körner Éva és Perneczky Géza Pauer munkásságának ezen fejezetéről alkotott szövegeit, amely kritika másként hatott volna a falon, mint egy nyomtatott szövegben, ahol a performanszművészt is kötik a historikus kontextusok érvelési normái. S ha ezeket normákat figyelembe vesszük – amelyeket egy műalkotás bármikor felfüggeszthet –, akkor lenne pár kritikai megjegyzésem, amelyeket egy szerzői tanulmánnyal kapcsolatban fogalmaznék meg, de egy műalkotással szemben nyilván nem.
Úgy vélem, hogy Eperjesi kiállításának igazi áttörése a második emeleti, a Galéria Kupolacsarnokát idéző Herman-teremben felállított Pauer öntvény büsztjének vörös 3D másolata. Pauer csak későn tudta meg, hogy mi történt Molnár Csillával, s akkor már mit sem tehetett. Soha lesz világos, hogy az okok végtelen láncolatában játszott-e szerepet a szoborkészítés és annak körülményei. Eperjesi akkor kezdett bele a maga munkájába, amikor már-már elmúlóban, eltűnőben volt Molnár Csilla emléke, az elmúlt évtizedek megannyi, közös tudásunkká vált aljassága, a bűn felfoghatatlan áradata, mindaz, amit mindannyian megéltünk, olyan vastag kéreggé állt össze, ami már-már eltüntette a 80-as évek züllöttségét. Amikor Eperjesi ebben a kontextusban lemásolta Molnár Csilla portréját, s elhagyta a kiszolgáltatottságba elpusztult, tárggyá tett fiatal lány testét, akit a hírnevükből élő senkik tettek felnőtté, s egyben lökték a halála felé, amikor a lehunytszemű arccal szembesülünk az üres térben, éles fényben, akkor az néma szenvedés évezredes pátoszmintáját ismerjük fel. Ritkán, nagyon ritkán fordul elő, hogy a kortárs művészet katartikus, nagy pillanattal szembesíti nézőit. A magárahagyottság drámája erősebb, mint az öntvény formális hűsége.
2017-ben, a Tate Modern Giacometti kiállításán úgy éreztem, soha többé nem fogok találkozni ilyen töménységben a magány, a jóvátehetetlen elhagyatottság figuráival. És most Eperjesi Ágnes műve felidézte a Tate-ben tapasztaltakat. Nem akarhatnék ennél többet.