Eperjesi Ágnes pedig
Minden ételnek van előtörténete. Nem más ez, mint a szükséges alapanyagokból, megannyi apró, ugyanakkor jelentőségteljes fogásból, trükkből, kötelező (ujj)gyakorlatból felépülő – intuícióval fűszerezett – okos-logikus eseménysor. (Hogy mi lesz az elkészült étek további sorsa, hogy felzabálják, kutyáknak vetik, piszmognak felette, az most kívűl esik vizsgálódási körünkből.) Az étel előtörténete tehát az az út, melynek során a nyálcsorgató gondolatból asztalon párolgó, zamatos matéria lesz. Tudjuk, még a hozzávalók előkészítése sem mindegy: hogy a halat, a gombát nem áztatjuk a vízben órákig, ha csak nem kívánunk éppen érdektelenül szétfoszló vattaszerű anyagot forgatni a szánkban.
Eperjesi Ágnesnek a Karton Art Galériában megtekinthető kiállításának anyaga, mely a Főzési tanácsok címet viseli, valamint a lapban látható munkái erről az előtörténetről szólnak: bizonyos feldolgozottsági szinten, bizonyos nézőpontból, bizonyos mélységből. Gondolom, nem lövöm le a poént, ha elárulom, Eperjesit jobban érdekli az újszerű, frisseségükkel ható képek készítése, mint az újházi tyúkhúsleves előállításának metodikája (ahhoz is kell gomba jegyzem meg), de azt sem hallgathatjuk el, hogy egy művésznőben is, aki, életének bizonyos pillanataiban háziasszonyként egzisztál, komoly, megoldásra váró feladatként, sőt problémaként jelentkezhet egy jóízű leves tárgyiasítása. És jelentkezik is. A művésznő szíves, szóbeli közléséből tudom, a főzés nem tartozik az erősségei közé, nem rutinmunka és még véletlenül sem önmegvalósítás a számára. Ezzel újra konstatálhatjuk, a nő nem a priori főzési ismeretekkel foglalja el a helyét a világ szerkezetében. Ez is közrejátszhat abban, hogy a mindent értelmezni, továbbgondolni igyekvő képzőművész-tekintet a háziasszonylét vonzáskörzetébe tartozó háztartási eszközök, alapanyagok csomagálásán feltűntetett “megvilágosító” célzatú ábrákat, ikonokat különös gonddal és figyelemmel kíséri, miközben – főzéskor – az említett tekintet félig a szent szakácskönyvek kövér oldalait lapogatja. Eperjesi a művészet irigyelt kánonába emeli a hétköznapit. Pop art gesztus ez, azzal a különbséggel, hogy ezek a rajzok nem vetekszenek a vizuális kultúra azon elemeivel, melyek könyökölve-törtetve harcolják ki a tömegek figyelmét. Ezek az ipari-kereskedelmi rajzocskák nem harsányak, inkább csendesek és aprók, s valljuk be, jobbára teljesen feleslegesek. Eperjesi Ágnes nem használhatóságuk, hanem épp feleslegességük, hiábavalóságuk okán vetett szemet rájuk. Nem szólnak semmiről, vagy éppen értelmezhetetlenek, máskor meg akkora evidenciákat puffogtatnak, hogy a szem már-már képtelen észrevenni őket. Ezért gondolt arra “Eperági”, hogy ideje végre valami gesztust tenni e lankadatlan hiábavalóság felé, és a fotó-nagyítás segítségével megmutatni őket a művészi könnyedségére, humorra érzékeny népeknek. Az apró ábrák – elsősorban a nyomdai munkálatok pontatlanságának köszönhetően (az általuk hordozott üzenet is pontatlan, ha a valósággal kívánjuk szembesíteni őket) – a léptékváltás során esztétikailag fogyaszthatóvá-értelmezhetővé válnak, s így a fundamentum, a vizuális hulladék, a magyar képzőművészeti-fotózási szcéna igen korszerű, szellemes művei közé emelkedik.
Ám az És-ben látható sorozatok afféle pszeudo eseménysorok, előtörténetek. Eperjesi megpróbálta elkészíteni az élelmiszergyártó cégek szellemében saját képes, gasztronómiai sorozatát. A turpisság gyorsan kiderül, ha csak a kenyérszaporítás avagy a gyümülcsrohadás folyamatát szemléltető ábrákra pillantunk, vagy felismerjük a klasszikus natura morta idézeteket. A művész, hogy még “valóságosabbá” tegye munkáit, amellett, hogy ezek a “leírások” sem “használhatók” (kellőképpen hiányosak, hiszen a vadas nem a vad(hús)+zöldségfélék+sípoló kukta egyszerű összegeként adódik, mégha ezek a meghatározó komponensei is ennek a nemes fogásnak), olyan technikai eljárást alkalmaz, mely jól mímeli a valódi “előképek” szín- és formavilágát. A “storyboardokat” egészen kisméretben viszi fel egy áttetsző fóliára, majd úgy festi meg az aprócska grafikákat - számolva a kisméretből adódó pontatlansággal s az ezzel járó esztétikai hozadékkal - , hogy a leendő kép színes fotónegatívként hasson. Eperjesi Ágnes tehát a mennyiségi mellett egy minőségi léptékváltást is eszközöl, mellyel tovább dúsítja, gazdagítja az erősen stilizált ikonokot. A pozítiv kép komplementer változatának szokatlan elevensége, intenzitása persze csak az eredeti művek esetében - a galériában - érhető tetten, mert itt, az És hasábjain az alkotófolyamatnak, a kész mű felé vezető útnak, csupán az egyik fázisát láthatjuk. Ezek a rajzok nem a kész művek, csak nélkülözhetetlen előfeltételei annak, nélkülük nincs kiállítható fotó-kép. Létezhet valódi halászlé pontyszelet nélkül?
Talán a szöveg, a rajzok valamint a galériában látható művek együttes olvasata megmutat valamit fontosat e figyelemreméltó művészet keltkezéstörténetéből. De tudni kell, a legjobb szakácskönyvek sem avatnak be a gasztronómi legvégső titkaiba, csak valamivel többet elárulnak az étel-mű megszületéséről, mint a kedves, butuska ábrák a zacskósleves tasakján.