Az interjú az eredeti megjelenési helyen
Eperjesi Ágnes és Várnagy Tibor 90-es évekbeli, közös alkotói időszakának képei, így, együtt, idehaza még nem szerepeltek. Csak most. Az Inda Galéria kiállításának apropóján beszélgettünk velük.
Az Inda Galériában látható TAVATE képei című kiállítás anyaga egy néhány évig tartó intenzív alkotói szimbiózis, egy közösen megformált művészi látásmód lenyomata. A címadó betűszó a két művész kezdőbetűiből áll össze, miután mindketten kölcsönösen felvették egymás keresztnevét is. Az október végéig látható tárlat a „Folyamatos átmenetek – Tényfeltáró beszélgetések és pop-up kiállítások a’90-es évek kortárs művészetének meghatározó szereplőivel” című sorozat része az ACAX szervezésében.
aP: Hogyan jött létre a kiállítás, a kurátor Bencsik Barnabás kezdeményezésére, vagy ti gondoltatok arra, van már akkora távlat, hogy érdemes visszanézni?
Várnagy Tibor: Barna keresett meg minket, azzal, hogy úgy érzi a kilencvenes évek műveinél is félő, ami a 60-70-es években keletkezett munkáknál előfordult, hogy egyszerűen elvesznek. Ismerte az 1995-ös Előjelek című könyvünket, emlékezett az anyagra és kérte, keressük meg a képeket. Az első két hétben nem is tűnt úgy, hogy egyáltalán találunk valamit.
Eperjesi Ágnes: Természetesen tudtuk, hogy itt-ott vannak anyagaink, csak azt nem, pontosan mennyi maradt meg belőlük. Szerencsére nem most merült fel először, hogy foglalkozzunk a régi dolgainkkal. Három évvel ezelőtt megkeresett egy művészettörténész, aki művészpárosokról készített kutatást, akkor már intenzív levélváltásba kezdtünk Tiborral. Összeszedtük, hogy mire emlékszünk, milyen dokumentációnk maradt meg egy-egy installációról. Aztán tavalyelőtt egy régi munkánkat meghívták egy csoportkiállításba. Mindez persze nem ennek a kiállításnak az előkészítése volt, de rendkívül fontosnak tartom, hogy időről-időre szóba került közöttünk a múlt, mert enélkül nem lehetett volna most belevágni. Enélkül nem biztos, hogy könnyű lett volna kezelni az indulatokat, de így, már többször átbeszélve dolgokat, így már lehetett.
aP: A külső megkeresésen kívül van–e belső igényetek visszatekintésre?
EÁ: Nekem van, és nem csak a közös munkáink tekintetében. Számomra alapvető, hogy a saját múltamra való rálátásom reflektált legyen. A visszatekintés nálam analitikus és nem nosztalgikus.
VT: Nekem nem annyira, bár most a Helyettes Szomlyazókkal is ugyanez a pálya, a retrospektív ügyek. Előkerülnek dolgok amiket kicsit kivülálló szemmel nézek, olyan régen volt. Engem mindig is a jövő, a következő lépés foglalkoztatott, mindenben az érdekel, van-e aktualitása. Az is aggasztott most, hogy már mindent magyarázni kell, - a laborálás technológiai kérdéseit vagy hogyan lehetett fekete –fehér fotóból ilyen színeket kihozni -, az akkori nézőknek ez evidens volt.
EÁ: Ezért is jó, hogy Barna kezdeményezte a kiállítást, mert kurátorként bele tudta tenni azt is, hogy neki mitől érdekes most ez az anyag.
VT: Mindig tisztában voltam ezeknek a műveknek az értékével, akkor is mikor készültek, és ma sincs kétségem felőle, hogy ezek elég jó művek. Ugyanakkor ez most nem egy mű, hanem egy műtárgycentrikus kiállítás, mert ahogy a Helyettes Szomlyazókkal, úgy Ágival is több installációs művet is készítettünk, ami a műfajából adódóan nem mindig őrizhető meg. Mi most ezekre csak jelzés-szerűen tudtunk utalni a Magvas képekkel.
aP: Ági, mi a te válaszod arra, hogy mi lehet ennek a kiállításnak az aktualitása?
EÁ: Barna azzal keresett meg, az Előjelek című könyv és az 1992-ben a Stúdió galériában bemutatott Magvas kiállítás-hoz készített Egy könyv ismeretében, hogy a belőlük áradó energia fogta meg, ahogy két ember minden erejével egymásra fókuszál. Az érdekelte, hogy abból az összpontosításból és figyelemkoncentrációból mi jön létre. A többi munkát nem is ismerte: sem a Szövött, sem a Fürdős, sem a Kádas képeket. Azt mondta, ez az egymásrafigyelés szerinte ma hiányzik a művészetből, és ez számomra érdekes felvetés volt. Volt egy másik, személyes motivációm is: szerintem Emma, a közös lányunk számára fontos lehet, hogy ez a kiállítás létrejött, hogy a megmaradt képeket nem szakadt tasakokban adjuk oda neki. Szerintem az a mi dolgunk, hogy kiválogassuk a közösen létrehozott munkáinkból, vázlatainkból, képeinkből. hogy mit tartunk műtárgynak és mit családi anyagnak. Ez a szelekció a mi feladatunk, ezt most nagjából elvégeztük.
aP: A művészpáros mint forma is érdekes lehet, egyébként is kevés művészpáros van Magyarországon.
VT: Azért vannak/voltak, mert Vető-Zuzu, Böröcz-Révész, Erhardt-Hislop, Kis Varsó, Péli-Galbovy. Igaz, ők mind férfipárosok. És noha a Galimberti-, vagy a Schaár-Vilt házaspárokhoz hasonlóan ma is számos művészpár létezik, közülük csak nagyon kevesen dolgoznak együtt. Nálam a Helyettes Szomlyazók volt az előtörténet, az a csoport, akikkel pályám első 8 évében dolgoztam. A 80-as évek végére elég sikeresek lettünk, de ezzel párhuzamosan elkezdtem érezni, már nem mindig vagyunk elég koncentráltak, és aztán ezt az intenzitást visszakaptam az Ágival való közös munkában.
EÁ: Szerintem az elég ritka, hogy egy férfi és egy nő dolgozzon együtt, ebből a műfajból Borsos Lőrincéket ismerem a leginkább. Ez sokkal nehezebb műfaj.
aP: A kiállítás kísérőprogramján, ami az ACAX kilencvenes évek művészetéről szóló beszélgetésorozatának része is volt, már érintőleges elhangzott Tibor szájából, a politikumot és a korszakban zajló változásokat érintő kérdésre, hogy azért ezekben a képekben – ha áttételesen is – ott van a rendszerváltás eufóriája, miközben nagyon személyesek.
VT: A rendszerváltás eufóriája benne van, csakhogy mi ma már teljesen másképp nézzük azt a korszakot: visszavetítjük bele mindazt, amit ma már tudunk, miközben megfeledkeztünk róla, hogy ezt akkor nem így éltük át. Nagyon optimista időszak volt, és azóta nagyon sokat kellett tanulnunk, mert mi addig kulturálisan meglehetősen elszigetelten éltünk a világban: nem lehetett utazni, kevesebb információt kaptunk, ami részben már a későbbi technológiai robbanásnak is köszönhető. Ugyanakkor ez az izoláltság azt is jelentette, hogy gyakrabban találkoztunk, nagyobb értéke volt a személyes tapasztalatoknak, a baráti beszélgetéseknek. Manapság úgy néz ki, kevesebb az időnk, s akkor is rikán megyünk mélyebbre. Aztán a nyolcvanas évek végén azt is megélhettük, mi az a sajtószabadság, amikor média elkezdett nem csak azzal foglalkozni, amit a politikai-gazdasági elit diktál - és/vagy, azzal is kritikusan foglalkozni -, hanem például a művészettel, és azon belül akár az alternatív, underground közeggel is. Ez néhány évig tartott, aztán ismét mindent vitt a politika. Manapság a médiákban alig hallhatók hosszabb beszélgetések, mert 5 percenként új téma kell, és reklámidő, és zene. Márpedig a kortárs művészet, vagy a tudomány az mindig figyelmet, tanulást igényel, amihez nem mindenkinek van türelme. A szórakoztatás viszont nem termel, s nem is inspirál gondolatokat.
aP: És nem lehet, hogy van itt valami generációs ügy is, ami nem oldódott meg azóta sem? Mármint, hogy a különböző generációk eltérően élték meg a rendszerváltást.
VT: Ebben is van igazság: itt most nálunk többféle nemzedék él együtt, eléggé eltérő történelmi tapasztalatokkal. Nyugaton a különböző nemzedékeknek nem olyan eltérőek a tapasztalatai, mint a mieink. Másképp látja a világot, aki megélte 56-ot, vagy akit a 60/70-es években betiltottak, és azok a fiatalok, akik ebben a rendszerben szocializálódtak.
EÁ: A rendszerváltás eufóriája kifejezést én a szabadság eufóriája megfogalmazással egészíteném ki. Szerintem sem utólagos belemagyarázás, hogy a képekben van valami a totális felszabadulás érzéséből. A 80-as 90-es évek fordulóján a szabadság több szálon is megérintett. Akkor kezdtük a Nappali ház folyóiratot; az, hogy szabadon lehet lapot kiadni, az valóban maga volt a rendszerváltás eufóriája. Vagy az, hogy magánkiadásban kiadtunk egy fekete-fehér Budapest képeslap-sorozatot, és egyszerűen csak kimentem a Vörösmarty térre árulni, az emberek vették, és nem büntetett senki. Nem volt még adószabályozás, teljes szabadság volt ezen a téren is. Összeért az életemben a fiatalság és a külső lehetőségek szabadsága: külön költöztem a szüleimtől egy műteremlakásba, kialakítottam azt a jó nagy labort, amiben aztán Tibor is sokat dolgozott. Ebben a politikai környezetben, ahol adott volt a szabadság, az ember foglalkozhatott a szerelemmel. Ma, mikor a szabadság szűkülő tereiben fojtogatva érzem magam, épp a szabadsághiány miatt irányul a művészeti érdeklődésem elsősorban a politika felé. Akkor nem az volt kérdés, hogyan lehetnék szabad, ezért eszembe sem jutott politikai műveket készíteni. Egyszerűen éltünk a szabadságban. És a szerelemben.
VT: Még és már más időszak volt. A rendszerváltás környékén volt 3-4 év, amikor nem az olyan értelemben vett politikai ügyeket toltuk mint korábban akár a Helyettes Szomlyazókkal is. A 90-es években - lehet, ebben a mi naivságunk is benne volt - hosszú időnek kellett eltelnie, hogy észrevegyük, nem jó irányba megyünk. Láttunk bizonyos jelenségeket, amik nem tetszettek, de úgy álltunk hozzá, ezek nem lényegesek, átmeneti hibák, eltűnnek, ki foguk nőni őket. Aztán a 90-es évek végétől újrakezdődött, de már egy másfajta politikus művészet, ami másképp viszonyult a politikához, mint mi a nyolcvanas években.
aP: Még egy fontos fogalom van, ami a rendszerváltáskor működött, de sem azelőtt, sem azóta nem: a bizalom. Én ezt is látom a képeiteken.
VT: A második nyilvánosságban már megvolt a nyolcvanas években is a bizalom, ami a rendszerváltáskor kiszélesedett. Akkor volt az a néhány év, amikor jó volt magyarnak lenni, az ember büszke lehetett arra, hogy ebben az országban él.
aP: A ‘már és még’ időszak kitágítható oda is, hogy technológiai értelemben is egy korszak végén születtek ezek a képek. Előképei vannak a hetvenes években, de mára ez az attítűd, amivel ezek a képek készültek, mintha háttérbe szorult volna. A digitális technika az oka?
EÁ: A digitális technikának biztosan van köze ahhoz, hogy a kreatív fotó, a manuális labormunka ma ritkábban jelenik meg és kevesebb embert érdekel. A 90-es évek elején, amíg a Forte gyár még működött Magyarországon, és olcsón lehetett nyersanyaghoz jutni, az az időszak a kreatív fotó számára maga volt a kánaán. Az analóg anyaghasználat sosem tűnt el teljesen a világból, az én érdeklődésem is megmaradt, saját munkáimban azóta is használom a fényérzékeny nyersanyagot. Persze nem lehet figyelmen kívül hagyni, mekkora forradalmat hozott a képcsinálás terén a digitális technika, de engem speciel a fotónak nem a képalkotás része érdekel, hanem a fényérzékenység és a latencia. A tavalyi Labor című kiállításom például épp ezzel foglalkozik.
VT: A digitális technológinál, mondjuk egy fotóblogban képsorokban beszélsz, miközben az analóg fotó egy-egy képben próbálta összesűríteni a mondanivalót. Az analógnál hiba volt, ha nem próbáltál meg ‘objektív’ lenni, a fotoblogokat viszont éppen az hitelesíti, hogy az egész a szerzőről szól, az ő érdeklődéséről, személyiségéről. Ami vagy szimpatikus, vagy nem, de nincs úgy eldugva, mint - teszem azt - egy fotóriporter esetében. A fürdős sorozat ilyen értelemben már előlegez valamit mindebből, mert egy helyzetet jár körbe több képpel. Ugyanígy az Előjelek című könyvünk is egy fotónapló volt tulajdonképpen, amiben ugyancsak szép számmal megtalálhatók a - mai fogalmaink szerinti - selfie-k, és snap-shotok.
EÁ: Szerintem nem a képsorozat vagy az egy kép a fő különbség a digitális és az analóg között, ennél fontosabb változás a komponáláshoz való viszony. A mi képkivágásainkat a sejtés és a véletlen irányította. Ma a digitális kamerák kifordítható kijelzőjén, vagy a telefonok kétoldali optikájával pontosan lehet látni a képkivágást, azaz ha magadat fotózod, akkor is tudod kontrollálni a kompozíciót. A reflexiónak egészen más a szintje akkor, amikor el kell képzelned, hogy mi lesz látható a képen és az csak utólag igazolódik. De az igaz, hogy a személyességhez való viszony nagyon más ma, az azonnali megosztás korában.
aP: A szövés ötlete melyikötőktől származik?
VT: Tandori Dezsőnek nagyon szeretem azt a gondolatát, hogy a művészet mindig a metszéspontokban keletkezik. Ha ezt az anyagot, amit most kiállítottunk az Indában metszéspontnak tekintjük, akkor végig lehet nézni, honnan érkezett Ági és hova tartott innen, ill. én honnan érkeztem, és merre mentem tovább. De, hogy a kérdésre válaszoljak: 1983-ban készítettem egy önarckép sorozatot, amit egy előzőleg szétvágott és összeszőtt fotópapírra világítottam rá. De ezek akkor kísérletek voltak, amiket végül sosem állítottam ki, mert nem éreztem őket késznek. És mikor Ágival megcsináltuk ezeket a snap-shotokat, vagy közös selfie-ket, akkor ez kapóra jött.
aP: Bontsuk akkor ki, mi minden van ebben a metszéspontban.
EÁ: Az Előjelek című könyv, ami az első közös munkánk, azért is érdekes, és tulajdonképpen a cím is azért bizonyult szerencsés választásnak, mert egy sor olyan elemet, témát felmutat már, ami 91-ben még csak érdeklődés volt, de a későbbiekben különböző egyéni munkákban kibontottuk ezeket. A kísérleti fotográfia mediális sajátosságai mindkettőnket érdekelték, az Előjelekben számtalan fotogram, camera obscura kép, vagy épp csomagoláskontakt is található; ez utóbbival aztán én még évekig foglalkoztam. Az is rendben van nekem, hogy a szövést Tibor hozta be; számomra ez egy technika, aminek nem mindig lenne értelme. Egy intenzív kapcsolat megmutatásakor például nagyon is van, a Szövött képekben ez tényleg összeért. Amikor van értelme a szövesnek, akkor ma is használom, például “A szabadság felhasználása” című installációmban.
VT: Igy visszatekintve, kiderült néhány dologról, hogy az valamilyen módon az egész pályámon végigmegy. Ami mindkettőnknél már akkor is megvolt, amikor találkoztunk, az a fotózás, az installációs gondolkodás, a narrativitáshoz való viszony, és a művész-könyvek iránti érdeklődés. Én korábban a Világnézettségi Magazint csináltam a Szomjazókkal, Ági az akkoriban induló Nappali ház szerkesztőségében volt benne. Rengeteget tudtam abból tanulni, ahogy ő abban, mint tipográfus, képszerkesztő, és borító-tervező dolgozott.
aP: Mit csináltok mostanság?
EÁ: Most éppen egy autista fiú tárgyaival dolgozom, és egy ahhoz kapcsolódó tudományos projektet készítünk elő a munkatársaimmal. Amúgy a politikai légkör annyira fojtogat, hogy nagyon nehezemre esne figyelmen kívül hagyni. Szerencsére művészeti munkákba a feszültséget is tudom szublimálni. Az utóbbi években főként politikai tartalmú munkákat és kiállításokat csináltam, és a hosszabb távú projektem is politikai.
VT: A politikai aktivizmuson én már túlestem, 2001-2004 közt a Manamana volt ez (Erhardt Mikivel), egy globalizációkritikus public art projekt. Azóta blogolni kezdtem, fotó-, és videoblogot viszek. A politikai aktivizmus legfőbb tanulsága számomra az volt, hogy ne csak a politikára fókuszáljunk, hanem tágítsuk a nézőpontot, és kerüljön bele a kultúra is. A politikusokkal folytatott párbeszéd ugyanis csak azon alapulhat, hogy közben mi - a nép, a demos - folyamatosan beszélgetünk egymással, de természetesen nem csak a politikáról, hanem mindenről. Ezt nevezzük kultúrának. Ami engem érdekel, az a kortárs kulturánk azon része, ami a hivatalos médiából hiányzik, mert nem main stream, nem un. magas kultúra. Ahogy egyébként nálunk talán még a kortárs képzőművészet se az, ha azt vesszük, hogy a mai magyar értelmiség nem tudja ugyanúgy arcról felismerni, és művekhez kötni a legjelentékenyebb képzőművészeit, mint ahogy az íróit, film-, és színházművészeit, zenészeit.
Jankó Judit