az interjú Antalóczy Tímea művészetszociológia kurzusán készült
Mikor és hogyan kezdett körvonalazódni az, hogy művészettel szeretnél foglalkozni?
Hagyományos, angol tagozatos gimnáziumba jártam, és nagyon hiányoztak a művészeti tárgyak. Sass Valéria szobrász volt a művészettörténet tanárom, ha heti egynél kicsit nagyobb az óraszáma, az a hatás, amit rám gyakorolt, még egyértelműbb lenne. A hiány pótlásaként kezdtem el rajzszakörre, kiállításokra járni, és önképző módon foglalkozni művészettel. Ekkor még nem volt tudatos, hogy művész szeretnék lenni, de magát a szisztematikusabb érdeklődést innen tudom datálni. Mert természetesen már gyermekkortól kezdve beszélhetünk olyan érdeklődési területekről, amelyekben az irányultságom megnyilvánulhatott.
Volt a családodban példa művészeti tevékenységre?
Irányultságra mindkét ágon találunk példát. Anyai ágon az egyik dédnagymamám pl. sokat festett, nagyméretű olajképeket. Néhány ki is volt téve a lakásában, ezeket gyakran láttam. Apai ágon a nagymamám élt alkotóként. Kitelepítettként került falura fiatalkorában, és autodidakta módon lett varrónő. Ő jóval túllépett azon a szinten, amit a falusi varrónőhöz társíthatunk: ő lett a környék divattervezője, híre volt, a környező városokban és falvakban lakó asszonyok hozzá jártak, elképesztő esküvői-, báli ruhákat tervezett és varrt meg számukra.
A családod támogatott téged a pályaválasztás során?
Támogatónak éppen nem nevezném a családomat. Meglehetősen tipikus, álszent családban nőttem fel, tele kommunista-katolikus szervilizmussal, görcsös megfelelési kényszerrel. A szüleimnek elég határozott elképzelése volt arról, hogy milyen egy társadalmilag elfogadható lánygyerek, és én egyáltalán nem feleltem meg ennek a képnek. Apám első generációs értelmiségi volt, ő a Kádár rendszernek köszönhette, hogy mérnök lehetett belőle. Az ő szervilizmusa a szocializmus iránt valószínűleg innen ered, talán ez is lehet oka annak, hogy ő különösen bizalmatlanul reagált az önálló törekvéseimre. Anyám pedig a jó feleség szerepre próbált felkészíteni minden erejével, ő nem ismert más női életmodellt. Nem sok mindenben értettünk egyet. A saját fejem után mentem, mindig a család fekete báránya voltam.
Sokat gondolkoztam azon, miért volt ilyen képmutató a családunk. Azok a történelmi-társadalmi traumák lehetnek az okai, melyek az ember személyiségén, viselkedésén markáns nyomot hagynak, ha nincs módja a megismerés, megértés révén feldolgozni ezeket. Anyám pl. zsidó származású, és ezt csak 22 éves koromban tudtam meg. Van egy munkám, ami ezzel foglalkozik. Azért titkolta a származását, nem csak a gyerekei, a barátai, a munkatársai elől, hanem az apám családja elől is, mert fiatal korában elhagyta a vőlegénye, mikor kiderült, hogy a menyasszonya zsidó. Én örülök, hogy nem egy ilyen alak lett az apám, de az anyámnak ez nagyon komoly trauma volt. És ő a titkolózást gondolta helyénvaló megoldásnak. Anyám fejében semmi más életlehetőség nem kínálkozott egy nő számára a férjhezmenésen kívül. Számára ez nem gender alapú kérdés volt, hanem az egyetlen lehetséges út. Az összes férfi elveszett a háborúban, anyám anyja egyedül tartotta el nemcsak a gyerekeit, hanem a saját és a férje anyját is. Mindezeket a társadalmi/családi terheket hagyományozták tovább, ami engem hatványozottan érintett.
A tehetség vagy a szorgalom játszott fontosabb szerepet a kiválasztódásban?
Nálam? Nem tudom, én sokáig nem gondoltam magamra úgy, mint aki tehetséges volna. Igazából nem tudom értelmezni ezeket a szavakat sem. Mi az, hogy tehetség? Szerintem az valami különös egyvelege az érzékenységnek és az energiának, elkötelezettségnek. Mindezek viszont megvoltak bennem. A szorgalom szót sem értem, azt inkább a kíváncsisággal helyettesíteném. Kíváncsiság pedig biztosan van bennem, az intenzitása gyakran mindent felülír.
Milyen szakon kezdted?
Grafika szakra jelentkeztem az Iparművészetire, akkor az egy év alapképzés egy év laufot jelentett. Az alapképzés összesen hatvan emberrel indult az egész évfolyamon, amiből aztán negyven ember kezdhette el a másodévet, és ekkor kellett a szakválasztásról is dönteni. Én a fotót és tipográfiát választottam.
A szüleid számára elfogadottabb volt az alkalmazott irány?
Az Iparművészeti valószínűleg az elfogadható kompromisszumot jelentette számukra, ha már “rendes” állással kecsegtető felsőoktatási intézmény nem jött szóba, minden igyekezetük ellenére. Az Iparművészeti számukra olyasmit jelentett, amiből akár még valami ki is sülhet. Divatfotós például, vagy könyvtervező. Ezek voltak azok az opciók, melyekbe megpróbáltak volna belenyugodni, ha látják a társadalmi visszaigazolást, mondjuk egy állás formájában. Mivel ez sem történt meg, az egyetemi évek vége felé abból volt rendszeres konfliktus, hogy miből fogok megélni. Akkoriban a szabadúszás még egyáltalán nem volt elfogadott, ezért az egyetlen lehetőségnek az tűnt a család számára, ha állást vállalok. De én nem akartam semmilyen állásba menni. Engem nem aggasztott, hogy miből fogok megélni, nekem ez egyáltalán nem tűnt akkora problémának. Mivel az egyetemi évek már alatt önfenntartó voltam, abba, hogy vállalok-e állást, vagy nem, nem volt túl sok beleszólásuk. De a bevételeim kiszámíthatatlansága miatt még akkor is folyamatosan veszekedtek velem, amikor már évek óta működött a szabadúszás. A megoldás az volt, hogy nem kértem és nem fogadtam el tőlük támogatást.
Voltak példaképeid?
Nem, az elindulásnál nem voltak. A kiállítások, amikre eljutottam, az egyetemi felvételi előtt sem voltak olyan hatással rám, hogy az irányultságomat megszabták volna. Inkább egy általános szabadságvágyból és vizuális kifejezési vágyból fakadt az érdeklődésem. Később, a kortársakkal való megismerkedés már nagy hatással volt rám. Az Iparművészetin kortárs művészet oktatás nem volt, így a művészeti közeggel, a meghatározó művészekkel, a munkáikkal, és azokkal a kérdésekkel, amelyek az ő művészetüket táplálták, csak lassan tudtam megismerkedni. Az egyetemi évek alatt Maurer Dóra volt az egyetlen olyan tanár, aki művészeti szempontból hatással volt rám. Korábbról Gerlóczy Sári nevét említeném mindenképp, ha példaképekről beszélünk; hozzá 18 éves koromtól jártam, ő is nagy hatást gyakorolt rám. Nála sok fantasztikus emberrel ismerkedtem meg. Dóra és Sári voltak számomra az élő példák másfajta női szerepmodellekre.
Egyetem előtt a Kirakatrendező Iskolába jártam. Akkoriban az az iskola szellemiségében a csúcson volt, a legprogresszívebb szellemiség élt benne. Ott komoly mozgások lehettek, és engem is sokféle dolog megérintett. Leginkább az, hogy életemben először ott éreztem magam legitim emberi lénynek.
Az ott tanult dolgok nem voltak hatással a művészeted protest jellegére?
Lehet, hogy beszippantott volna, ha lett volna például órám Tolvaly Ernővel, de ő engem nem tanított, nem ismertem őt személyesen. Ezt nem tudom. Az viszont biztos, hogy az átmeneti megnyugvás után az Iparművészetin folytattam az ellenállást, mert onnan eléggé kilógtam. Egyszerűen azt a fajta alkalmazott szemléletet, szakmai megközelítést, amit ott tanultunk, egyáltalán nem tudtam elsajátítani.
Volt-e olyan pont, amikor azt érezted, hogy bekerültél a vérkeringésbe?
Ez nehéz kérdés, mert nem tartottam fontosnak, hogy kövessem a kritikai visszajelzéseket, a pozitívak pedig, ha voltak is, nem voltak hitelesek a számomra. Azt tudom, hogy az apám egy idő után elkezdte gyűjteni a rólam szóló cikkeket, és titokban talán elkezdett rám büszke is lenni, de hozzám ez csak a halála után jutott el, amikor megtaláltam a cikkgyűjteményes mappáját. Talán az Óbudai Társaskörben rendezett kiállításom volt az, amikortól kezdve azt éreztem, hogy akkor én tényleg művészettel foglalkozom, önállóan, és hogy ez most már bizonyára így is marad. Előtte Várnagy Tiborral dolgoztunk együtt 4 évig, és azelőtt is volt már két önálló kiállításom, de csak amikor Tiborral befejeztük a közös munkát, onnantól éreztem, hogy szabad és önálló vagyok.
Csatlakoztál különböző művészeti egyesületekhez a pályád során?
Csatlakoztam a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesülethez, amint lehetett, aztán a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójához is. Voltam Derkovits Gyula képzőművészeti és Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjas is, szóval mozogtam mindkét vonalon.
Miért csatlakoztál? Befolyásoltak, stimuláltak téged ezek a csoportok?
Azt gondoltam, hogy a különböző iskolai évfolyamok, az osztályok, a tanárok, akik meghatározzák a közösséget amibe kerülök, nem elegendőek, ezért nekem kell megteremtenem magam körül a közeget, amiben mozogni szeretnék. Ehhez járultak hozzá a a különféle tagságok.
Mit jelentett pontosan ez a közeg?
Nem is annyira a közösségi életet, hanem inkább egy vonzó és új életmódot jelentett. Az intenzív munka, alkotás és az állandó gondolkodás életformáját. Persze voltak különböző találkozók, ahol főleg szakmai dolgokat beszéltünk meg, illetve próbáltunk közös munkafeltételeket, például műtermet, labort teremteni az iskolán kívül. És természetesen voltak kiállítások, amik körül nagyon intenzív szakmai munka folyt: megbeszélések, találkozások, koncepció kialakítások és persze bulizások is. Ezzel a közeggel kapcsolatban éreztem, hogy ez az, amibe bele szeretném engedni magam.
Kik segítették a munkádat? Ezekből a közösségekből kikkel dolgoztál együtt, akár elméleti, akár gyakorlati jelleggel?
A tanáraim közül Maurer Dóra, őt már említettem. Dóra a Képzőművészeti Főiskolán tanított, és rajta keresztül ismertem meg az egész neoavantgardot, a konceptualizmust, illetve az Erdély Miklós-féle pedagógiai módszereket. Még az egyetem alatt szerkesztője lettem a Nappali ház nevű irodalmi és képzőművészeti folyóiratnak. Ez egy fontos irodalmi-filozófiai-művészeti közeg volt számomra, ahonnan elméleti szinten tájékozódtam és táplálkoztam. A szerkesztőtársaimat említeném. A gyakorlatban, a művészek közül pedig Várnagy Tibor és Ujj Zsuzsanna nevét, akkoriban legalábbis ők voltak fontosak számomra.
Van célközönséged?
Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy én ezzel nem tudok foglalkozni, ez nem az én dolgom. Egyszerűen nem tudtam és nem is akartam a témáimat egy potenciális közönség igényei szerint alakítani. Az viszont érdekes módon irritált, ha a kiállításokon elitizmusszagot éreztem, azaz hogy az alkotót egyáltalán nem érdekli, hogy a befogadó hogyan tud közelíteni az alkotásához. Sok munkámban megfigyelhető, hogy megpróbálom bevonni a befogadót, felkínálok részeket, lehetőséget adok arra, hogy beavatkozzon, hogy akár elvigyen valamit, vagy épp hozzátegyen a kiállításomhoz. A közönség bevonása belső igényből fakadóan jelent meg nálam. Interaktív munkákat is csináltam. A köztéri munkáimnál gondoltam úgy, hogy az lesz a megoldás, ha kilépek a falak közül.
Működik ez a kapcsolat közted és a közönség között? Mi a reakció a bevonásra?
A Reklámmentes övezet volt az első olyan projektem, aminek része volt az emberekkel való beszélgetés. Annak az akciónak pontosan az volt a lényege, hogy párbeszéd jöjjön létre a megszólítottal, bár egy konkrét, általam meghatározott tematika mentén. Én úgy gondolom, hogy jók voltak a reakciók, sikerült beszédbe elegyedni a járókelőkkel. Volt olyan ember akivel akár fél órán keresztül is beszéltünk, ami már önmagában komoly eredmény, hisz a Moszkva téren többnyire átrohantak az emberek. Az fontos volt nekem, hogy ne rábeszélés, vagy példabeszéd ízű legyen a kommunikáció, hanem párbeszéd alakuljon, és gondolatok generálódjanak a megszólítottban. Szinte mindenki elfogadta a témát, amit megbeszélésre ajánlottam, és hajlandó volt gondolkozni a felvetésemen. Egy másik projektem, a Private Protest is utcai beszélgetésekkel indult. Abban az esetben a nézők bevonása olyan intenzívre sikerült, annyi választ, reakciót kaptam a felvetésemre, hogy muszáj volt önálló kiállítást, később könyvet csinálni belőlük. Vagy a Mese a láthatatlan képről c. installáció, ami arra épült, hogy a nézők darabokat vihettek el a műből. Ilyen munka, ami a távollétemben is megpróbálta bevonni a nézőt, volt még pl. a Színcsapda c. közösségi mű, vagy a Színkioltó mosógép, vagy a Rövid ima c. interaktív installáció.
Van vásárlói köröd? Befolyásolja ez az alkotói folyamatot?
Nincs vásárlói köröm. Volt olyan időszak, amikor felfelé íveltek az eladások, és úgy tűnt, akár meg is fogok tudni élni a művészetemből. A galéria-kapcsolatom megszűnése radikális változást jelentett ebből a szempontból. De amikor sok vásárlás volt, az akkor sem befolyásolta az alkotói folyamatot.
A tanítás kárpótol téged ebből a szempontból, ott levezeted ezt a feszültséget?
A tanításban nem vezetek le feszültséget. Viszont szeretek fiatalokkal együtt lenni, mert úgy gondolom, hogy bennük van meg az a fajta nyitottság, őszinteség és kritikai bátorság, ami számomra hiteles és fontos.
Szerinted van jelentősége a művészetnek vagy a művészeknek a társadalomban?
Nagyjából nincs, nem igazán látható a jelentősége. Szeretném, hogy ne legyen igazam, és hiszek abban, hogy az a kicsi, nem látható jelentőség mégis fontos. Hiszek a párbeszédben, ami tanulható és fejleszthető készség. A művészetet olyan párbeszédnek látom, ami a művész felvetése nyomán jön létre. Szóval valójában nagy jelentősége van a művészetnek, csak ez nem igazán érzékelhető.
A műveidben visszatérő téma a gender, a nemi szerepek.
A gender szempontok iránt már a szüleim érzékenyítettek, csak épp fordítva, mint ahogy gondolták. Soha nem volt jó a viszonyom a szüleimmel, mert nem tudtak elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Mindig a hagyományos női szerepek felé tereltek: azt tartották, hogy az én életemben a pályaválasztás teljesen másodlagos, a legfontosabb az, hogy kihez megyek feleségül. Nem volt egyszerű megszabadulni ettől a családi “örökségtől”. Amúgy szerintem a művészeti pályába is azért törődtek bele, mert a művészetet hobbinak tartották, hobbitevékenység végzése pedig beleférhet egy családanya szerepébe is. Jól kereső férjet vizionáltak, aki mellett majd békésen elrajzolgatok, ha jut rá időm a család és a háztartás mellett.
Érzel ebben változást például a diákjaidon?
Szerintem ez a szemlélet nagyon is jelen van, bár kevésbé explicit, inkább rejtett, alattomos formában. Ettől még nehezebb rámutatni, beszélni róla, tudatossá tenni. Tizennyolc éves korban, egy magát szeretőnek mutató családi környezetben még egyáltalán nem tudatosul a dolog összetettsége egy fiatalban. Szerintem probléma, hogy kevés a látható női szerepminta, és sok diák is furcsának találja, ha egy nő a megszokottól eltérő szerepmintát kínál.
Azt gondolom, hogy a nők nagy része még mindig nem ismeri fel ezeknek a problémáknak a mindennapiságát, és emiatt nem tulajdonítanak neki jelentőséget.
Egyetértek.
Milyen a fogadtatása a feminizmusnak a művészeti közegben?
A művészeti közegben az a vélekedés, hogy a feminizmus lejárt, már túl vagyunk rajta. Nagyon keveseket érdekel, pontosan amiatt, mert már lezártnak vélik. A kilencvenes évek elején volt egy felfutása a nő témájú kiállítás sorozatoknak, és lehet, hogy időről időre felbukkannak gender-témák, de alapvetően a művészeti közeg lejárt lemeznek tekinti. Miközben a mindennapjainkat nagyon durván átszövi a férfiszempontú, nőellenes gondolkodás, egy csomó művészeti munka egyáltalán nincs elvégezve ezzel kapcsolatban, tehát a feminizmus egyáltalán nem lejárt lemez, inkább az a félő, hogy teljesen kimarad, a hiányzó munka teljesen elvégezetlen marad. A feminizmus politikai szempontból újra fontos, egyre fontosabb erő, csak remélni tudom, hogy a művészeti közeg is fogékonnyá válik a szempontjaira. A képzőművészetben is tartja magát a nézet, hogy nincs női művészet, mint ahogy férfi művészet sincs, csak jó meg rossz művészet van. Bár egyetértek a kijelentéssel, mégis több szempontból is meglehetősen arrogánsnak tartom, mert figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy amit egyetemes művészetnek hívnak, nagyrészt férfi művészet, férfi szempontokkal. És mivel egyetemes művészettörténetet tanulunk, nem nagyon tudjuk, hogy hol volna benne helye más szempontoknak. Megoldást viszont nehéz találni, mert az erre válaszul szervezett női kiállítások csak gettósodást eredményeznek.
Tudatosan nyúltál a feminizmus témaköréhez alkotóként?
Kezdetben nem. Most sem érzem azt, hogy ez egy kötelezően állandó témám lenne. Ősszel viszont lesz egy önálló kiállításom, ami a női erő témájával fog foglalkozni.
Számodra mit jelent a feminizmus? Hogyan definiálnád ma?
Számomra mindenféle olyan törekvést jelent, ami annak érdekében tesz valamit, hogy a nő egyenrangú része lehessen a társadalomnak.