Csendélet • Eperjesi Ágnes kiállítása
Szenzuáció
A fényképezés hőskorában, az emulziós réteggel bevont üveglemezek idejében a legfontosabb dolog, amire a fotográfusnak szüksége volt: a türelem. Hosszú percekig tartott maga az exponálás és esetleg órákig kellett várni az előhívásra, hogy a kép végre megjelenjen. A '40-es években E.R. Land kislányával sétálgatva fényképezett, és a gyermek sürgetésére, hogy mikor lesz már látható a fénykép, fejben megoldotta a problémát: az exponált negatívot egy érzékenyített papírral hozza érintkezésbe, végül mindkettőt átnyomja egy hengerpáron. Így indult egy karriertörténet, a Polaroid fotóé, amely új lehetőségeket szabadított fel (másként) használói számára. A polaroid a tömeg nagy pillanata, azt adja a fotóamatőrnek, amit az ecset a festőnek.
Eperjesi Ágnes, amikor a polaroid filmmel, tároló kazettával, Land-kamerával mint előhívó és rögzítő készülékkel képsorozatokat hoz létre, a festészet kontextusában is érdekes képromboló és egyben képépítő, képalkotó eljárást használ.
Üveglemezek, áteresztőtálcák, gyümölcstálak, flaskák, vázák, fiolák rendezett tárgyegyüttesét állítja össze, amelyeket sötétkamrában előkészítve Eperjesi nagyítókészülék időzített felvillantásával fényárba burkol. Előhíva a képeket, kész a fotogram. A fényt magukon átbocsátó-megszűrő dolgok vetített képe egy rácsszerűen felosztott és kitakart képmezőben, lehatárolt üres képszélektől körülvett, szétbontott raszterfelületen éri a filmlemezeket. Csecsemőkről készült fotogramkollekciója –„fényöntvényei” – után, amelyeket installációkká állított össze, most a síkban maradva, majd a képsík „mögé” száműzött illúziót teremt.
Vegyük észre, hogy Eperjesi Ágnes módszere nem a technikai lehetőségek önfelkínálkozásának kihasználása, hiszen a fotogram műfaja már minimum a 10-es 20-as évek óta létezik.
Fotográfia és fotogram
A fotográfia olyan sajátos fénygrafikai eljárás, amely mechanikus struktúrája alapján alkalmas arra, hogy eleget tegyen egy tárgynak. A fotó mint leképezési rendszer a környező világnak egy alkalmasan megválasztott kivágata, amikor a kamera az optimális élesség pontjában függőlegesen álló síkról ortografikus vetületet készít. A fénykép a tárgyakkal kölcsönhatásba lépett és azokról visszaverődött fény hullámainak begyűjtése. A látvány a fényben lévő és tovaterjedő tárgyinformáció hasznosítása, munkára fogása.
A fotogram ezzel szemben a tárgyaknak érzékeny emulzióra való vetítéséből létrehozott kép. Vetítő vagy nagyítókészülék segítségével a fénynek útjába állított tárgyak, áteresztő felületek és filterek a forma transzfigurációját eredményezik, vetítődésekkel, fénylenyomatokkal, árnyékokkal. A tömörített forma kontúrként jelenik meg, a kiinduláskor érzékelt alak elveszti tartalmát és ürügy lesz új benyomások keltéséhez. A tárgyak mindennapi képének, ahogyan találkozunk velük, és ami alapján felismerjük őket, új alakzatokat képes adni, olyan benyomásokat előhívni, amelyekben a tárgyat úgy látjuk, ahogyan különben sosem. A kevéssé precíz fotós szakmai zsargonban nem ritkán a fotónegatívokon géppel létrehozott fénylenyomatok egy képben való egyesítését is fotogramnak nevezik, ill. tágabban minden fényérzékeny felületen tárgy vagy elektromágneses sugárzás érintésével létrehozott kémiai elváltozás eredményét. A fotólenyomatot, a fotogramot és a fotómontázst tehát közeli rokonsági fok kapcsolja össze. A fotogramo kiterjesztettebb értelmű felfogásában a fény hatására sárguló papírlap, a penészedő falfelület vagy a salétromos kicsapódás is fotogramként kezelhető.
A fotómontázs a fénykép vizuális megjelenésének megváltozatására tett első lépések egyike volt, mondhatjuk, a fotó manipulálásának őskora. A fotogram ezzel szemben inkább szenzuáció, a látványvilág összetevőinek egy felvillanásban szervesülő érzékelésmódja. Szenzuáció, merthogy maga a fotó nem manipulált, hanem a felhasznált tárgyak, színek speciális helyzete, az összeállítás az, ami manipulálva lett.
Eperjesi polaroid-felhasználási módszere egy tisztán festészeti képszerkesztési eljárás, és még talán grafikai probléma is. Fotografikus látás – a festő szemével vetett pillantással. A kamera technikai szükségszerűségétől megszabadult fotogram fényképészeti minimalizmusa eszköztelenségében egy új tárgyfelfogás lehetőségeinek határkutatását jelenti. Eperjesi Ágnes munkamódszere legalább három ponton haladja meg a hagyományos fotogram esztétikáját: lenyomatképzés történik a tárgy fizikai érintkezése nélkül, az összeállított tárgyegyüttesek csendéletszerű megjelenítésében, valamint képkivágat- és raszterképzéssel egy képegységen belül. A síkra vetített tárgyak fénytükröződései így egy horizontfelnyílás letéteményesei, ahol azért akad egy lábtörlőnyi hely képi poézis számára. Eperjesi ezért nem is marad meg a puszta másként-láttatás bajnokának, a látvány dobogóján, fényárban úszva, hanem az esetleges behatásokból új konfigurációt teremt, egy új képi líra varázslatát.
A tárgyak legendája
Ami nem látható, az nem azonos azzal, amit „csak a szívével lát meg az ember”. Minden képen létezhetnek kompozíciós összefüggések, kevéssé tudatos formai struktúrák, szakmai problémák, amelyeket láthatóságoknak is szoktak nevezni. Amit megláthatunk, „ott van” a műben, de nem feltétlenül nyilvánvaló. Ilyen Eperjesi munkáiban a tárgy felszívódása és újrakevert változatban való megjelenése egy más képösszefüggésben. A tárgyak hitelének határait feszegeti. A térbeliség után a síkot is ellehetetlenítő leképezése, a „levilágítás” egyetlen felületbe fűzi fel a témát, és a tárgyak anyagiságát. Egy optikai keresztmetszetet nyerünk, ami egy más típusú képszerkezet platformja lesz. Miközben a dolgok felismerhetőségük egyértelműségében felénk fordulnak a képeken, rendeltetésük a háttérbe húzódik. A tárgy felszívódik, hogy utat adjon saját képe másodlagos, szabad felhasználásának.
Mindez a tárgyiságából így részlegesen kivetkőztetett forma révén a tárgy mint megjelenő vetített kép egy lehetséges evolúciója. A homogén, monokróm háttérszínek alkalmazása mellett itt figyelhető meg a visszacsatlakozás – egy újjászületésben – a látványvilághoz, ahol a tárgyak vizuális karaktere, éppen kiválasztásuk folytán dologiságuk születik újjá.
Manipulált csendéletek
Ha egy tárgy lényege önnön rendeltetése, egyéb jellemzői csak járulékosak lehetnek. Vannak azonban olyan kifinomult dolgok – mondjuk egy parfüm tégelye, egy görög kratér – , melyeknek formája, alakja, színe szintén funkcionálisak. A tárgyak fotogramszerű „kiterítése”, egymás mellé rendelése arról szól, hogy a tárgyakkal többet lehet elmondani, mint amit a külső burok sugall. A megjelenített, leképezett tárgy szó szerinti jelentésén – „a tárgy arcára írt rendeltetésén” – túl átvitt értelmű jelentésekkel bírhat.
Amikor Eperjesi Ágnes exponál, a tárgyak hitelének határait feszegeti. Ez a kioldás a tárgy eredeti dologi jelentésességének kioltását eredményezi. A megoldás, a számunkra halott dolgok azért lehetnek érdekesek a művész számára, mert mozdulatlanok. Ennyiben a csendélet és a fotogram egyesítését láthatjuk e műfajban. A halott természetet, a megállítottság keresztmetszetét. És azt, ahogyan a natura morta salto mortalét ugrik a fény hatására. Különösen szép, amikor a normál hullámhosszú fény üvegpalackon áthaladva az üveg „röntgenképét” hozza létre. A csendélet egy hangoltságmódban megragadható formai és tárgyi egymásra vonatkozási rendszert nyújt, amit fotóval foglalkozó művész nem hagyhat ki. A komponáló gondolati szándék, ami a levilágított tárgyakat összebékíti, olyan eltüntetési törekvésnek bizonyul, melynek hatására a tárgyak talán még idegenebbeknek, szándék nélkülibbeknek és kifosztottabbaknak (mert felhasználtnak) tűnnek. A tárgyat meg kell alázni saját tárgyiságában, tárgyiatlanítani és egyben vizualizálni, hogy Eperjesi kezei nyomán más lírában szóljanak.
Mindenesetre, a tárgyak elveszítve plasztikai értékeiket, túl a metafizikain, ahol azok tárgyfelfogása véget ért, ott kezdődik Eperjesi Ágnes ténykedése. Az egész tárgykérdés csak eddig a pontig volt érdekes, nyugodt szívvel hátunk mögött hagyhatjuk Cézanne-t, Morandit, Moholy-Nagyot. Ezeken a polaroid-képeken valami olyan nyugodt szépséget fedezhetünk fel, amelyet – kicsit blaszfémikusan gondolkodva – a tárgyakat megvilágítva, levilágítva a beszkennelt fotó átalakítási szabadságához mérhető kreativitással dolgozva érhet el a vizuális művészetek innovátora.
(A szöveg eredetileg a kiállítás katalógusához készült. BOLT Galéria 1998. október 1–27.)