„A megőrzők felfedeznek és találnak.”1
Eperjesi Ágnes munkái nem csupán először, hanem újra és újra meg tudnak lepni bennünket: amiatt talán, hogy a művészeti teret tudja úgy alakítani, hogy megmutassa világba-merültségét, vagyis történelemtől, politikától, gazdaságtól sem mentes voltát? Lehet, hogy sikerül úgy odatennie elénk az eldobásra szántat, hogy meglássuk csillogását? Lehet, hogy a többszörös fotós és egyéb technikai alakításnak kitett nyersanyagból született munkáin átszüremlő őszinteség, egyszerűség és bátorság ragad meg bennünket? Lehetséges, hogy képi gondolkodásmódjából eredő, senkiével össze nem téveszthető szelíd irónia érinti meg a nézőt? Akárhogy is legyen, mindig meglepetésként hat, mennyiféle variánst tud létrehozni a ugyanabból a nyersanyagból és következetes művészi koncepcióból kiindulva.
Az 1989-ben eredetileg csupán ’vizuális értékmentés’ szándékával kezdődő csomagoló papírok gyűjtése majd azok fotóvá, nyomattá, plexi-képpé transzformálásával alakította ki Eperjesi Ági nagyon összetett, egyedi vizuális világát, amely talán éppen a többszörös áttételek miatt mégis valami eredendően egyszerű felé mutat. A cukorkás zacskókon, tisztító szereken, egyéb árucédulákon feltüntetett – legtöbbször igénytelen – gyári design jelei nála nem csupán technikai átalakításon esnek át, hanem valóságos metamorfózison, amely gyengéd és finoman érzékeltetett személyes utalásokkal túllép a pop-art puszta felmutatásán, ugyanakkor határozott és erőteljes formavilágot teremt. A mindennapi kéznél-levőségre és a praktikumra összpontosító felhasználás miatt észrevétlen maradt, semmitmondónak látszó logók, termék-alkalmazást magyarázó jelek összetett, narratív ikonokká alakulnak ’Újrahasznosított képein’ (1999-2003.), festett negatívjain, fotogrammjain és más – általa ’képtermékeknek’ nevezett – alkotásain.
Az Eperjesi Ágnes-munkákban jelenlévő narrativitás még határozottabban látszik (összesen 12 darab)művészkönyveiben, amelyek gondolati ívét a legszemélyesebb élmények lenyomataitól a legszélesebb közösségi tapasztalatokat hordozó munkák között lehetne megrajzolni. Például a ’Fényöntvények csecsemőkkel’ (1996), a ’Családi Album’ (2004.) az előbbiekhez, a ’Szorgos kezek’ (2004) benne a ’Csempekatalógussal’ vagy a ’Főzési tanácsokkal’ (2001) – amelynek képekhez illesztett vendégszövegei külön figyelmet érdemelnek - az utóbbihoz sorolható. A könyvmunkák közül kiválik - az alkotással, az értelmezéssel a kapcsolatos kérdések, problémák kifejeződéseként is olvasható – plexiből, vízből és zacskóból összeállított ’Vizes könyv’ (1992-2006). Hasonló felvetések érezhetők ki a betűkként vagy szótagonként is felfogható kis plexi-kockák képírás-variánsként megjeleníthető installációjából is.
A ’Private protest’ (2008.) a folyamatosan nyomon követhető művészi és emberi magatartás összegző pontja: az egyéni utcai akció emberekhez forduló személyes gesztusából keletkező folytatás művészkönyvben, amelyben a művész kérésére beérkező - tiltakozás-szövegek képi világgá alakításával, szerzők közösségét teremti meg. Ennek ellenpontja és kiegészítője 36 lapos ’Timbre Azul’ (2007.) – valaha könyvelésre alkalmas - (’talált tárgy’) füzet között. Ez a ’Kék füzet’ színekkel, vonalakkal, formákkal vezetett Buenos Aires-i napló, amelyben a legszemélyesebb életmozzanatok, ’lélekrajzok’ akvarellel és ceruzával kapnak formát. Mégis teljes összhang van a két könyv között, hiszen ugyanannak az élménynek különböző lenyomatait mutatják.
Eperjesi Ágnes munkái a(z el)használásra szánt anyag rideg világát alakítják át úgy, hogy éles szemmel lát, kiválasztó érzékkel gyűjt, érzékenyen vesz újra használatba: alkot, műveket hoz létre. Alkotásai megnyitják szemünket afelé, hogy mondjunk le világunk helytelen használatáról, és vegyük észre gondos bánásmódra felkínált lehetőségeit; az anyagot ne csupán a közvetlen fogyasztásra való alkalmatosságnak tekintsük, hanem gondoljuk végig szellem és lélek adta lehetőségeit.
1. Hannes Böhringer: Eldobni in uő.: Daidalosz vagy Diogenész Építészet- és művészetfilozófiai írások, Terc, Budapest, 2009. ford.: Tillmann J. A. 92. o.