Eperjesi Ágnes szinkron-kiállításai
2009. júniusában három helyszínen – a Mai Manó Házban, a Nessim Galériában és a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban – láthattuk Eperjesi Ágnes munkáit. A Színügyek a Mindig lesz friss szennyes, a Semmi szín alatt és a Rövid ima című kiállítások összefoglaló főcíme. Látszólag az utóbbi évek konkrétabb művészi munkái után – például legutóbbiak közül a ’private protest’-re gondolhatunk – absztraktabb alkotásokat láthatunk Eperjesi Ágitól ezeken a kiállításokon, de ha a felszínin túlra is tekintünk, megláthatjuk annak a folyamatos intenciónak a nyomait, ami munkáiban a szoros kötődést mutatja az élet mindennapi (magán és közösségi) gyakorlataihoz, tevékenységeihez, róluk alkotott nézeteinek, véleményének határozott kifejezéseihez. A színeket középpontba helyező kiállításain is felfedezhetjük mindezt, csak más módon, ahogy ezt a három kiállítás megnyitói - Gács Anna, Zemplén Gábor és Bán Zsófia – is megfogalmazták.
A Mindig lesz friss szennyes koncepciója esetében a mosógép forgódobjában pergő, a szívárvány színekből összeválogatott ruhadarabok színskálája a kiindulópont, és ezt részletezi fotónyomatok, video-installációk, megvilágított fotóképek variációival. A Semmi szín alatt címen bemutatott munkák szétbontják, prizmaszerűen meg- vagy széttörik a szivárványszínek harmóniáját, és közvetetten utalnak a ’semmi színre’, a szürkére. A Rövid ima a gondolatokért, melyek sose jutottak eszembe két hatalmas egymással szembenéző videó-installációja részesévé teszi nézőjét is azzal, hogy a valódi befogadás – a színes betűk összeolvasása – a látogató installációk előtti mozgásával valósul(hat) meg. A három kiállítás gondolati-elméleti íve is láthatóvá-olvashatóvá válik: vélhetően a világ és a gondolkodás paradoxonaira mutat rá, konkrétabban: rájuk világít, láttatja árnyékaikat és eltakarásaikat – fedéseiket sem rejti el. A prizmán vizsgálható színeknek egymáshoz érése, egymást érintése – legyen az a színek forgása, a fénycsíkok összeadódása vagy a színes betűk fénybe lépése – a ’színtelen’ szürkébe olvad, ami azonban mégis tisztán látható. Az alkotó hozzáfűzése – mindegy fényjegyzete – mindehhez: „A valóságot úgy jó szemlélni, ahogy van. Hogy milyen legyen, ahhoz amúgy is túl későn érkezünk. Kár hozzányúlni, próbálni odébb tolni, mert a végén még elmozdul. Tekintetünk mégsem rezzenetlen, mert együtt mozog azzal, amire rávetül. A bölcs szürkére szürkével fest.”
Mindebből felsejlenek egy festői-alkotói kísérletfolyamat kristályosodási pontjai: a felismert szabályokból kibontható lehetőségek képi megfogalmazásai, a mozgásból levezethető mozdulatlanság pillanatnyit meghaladó lehetetlenségei, amelyeket a meditáció felé ívelő gondolatok csillapításának képi megfogalmazásaiként is érthetünk. Láthatjuk, amint a vortex – a forgás, örvénylő mozgás – egyszerre lép a visszavonás és a mégis fennmaradás terébe, és érzékelhetjük, ahogy a fény- és képteremtő alkotó megosztja befogadóival gondolatait – és gondjait is - a fényből kibontható szín- és létparadoxonokról.