eredeti megjelenés
Az artPortal vitát kezdeményezett a hazai kortárs képzőművészek megélhetési lehetőségeiről, a művészi tevékenység anyagi vonzatairól. Kiindulva abból az örökzöld kérdésből: kapjon-e honoráriumot a művész a kiállításaiért?
A vitaindítót követően többeket kértünk fel arra, hogy szóljanak hozzá a cikkben felvetett kérdésekhez. A felkért hozzászólók között művész, művészeti szakember, menedzser, kurátor is van.
Elsőként Göttler Anna design- és művészetmenedzser, fundraising szakember hozzászólását közöltük, most pedig egy művész, Eperjesi Ágnes gondolatai következnek.
artPortal (aP): Szerinted a művészek dolga az érdekérvényesítő aktivitás, vagy egy velük együttműködő közegé?
Eperjesi Ágnes (E.Á.): 2013-ban a tranzit.hu akciónapokon, nyitott és moderált beszélgetések formájában kísérletet tettünk a művészeti közélet változásainak nyomon követésére, proaktív javaslatok révén az alakítására is. A többnyire művészek, művészettörténészek, szakírók által látogatott egyik esten ismét felmerült a művészek érdekképviselete. A témában nincs sok újdonság, régi ügy ez, újra és újra előkeveredik. Ha időponthoz kellene kötni, mióta gondolom, hogy szükség volna művész érdekképviseleti szervezetre, akkor az FKSE alelnökségem idejéhez társítanám. Művészként a megfelelő forma kitalálása érdekel, ez volt az oka, hogy a tranzit.hu akciónapok köré szerveződött közösségben felvetettem, próbáljunk meg közösen kidolgozni egy ötletet, és meglepetéssel vettem tudomásul, milyen kevesen reagáltak rá. Gondoltam, talán nem volt elegendő a verbális meggyőző erőm, ezért írásban próbálkoztam tovább. Az akciónapok nyílt levelezőlistáján közzétett felhívásomra páran jelezték hajlandóságukat személyes eszmecserére, bár személyesen ennél jóval többen írtak nekem, hogy érdekli őket a dolog, fontos a téma. Az első megbeszélés energiabefektetésére végül csak négyen szánták rá magukat, a levelezőkkel meg írásban folytattam a kutatást. Megegyeztünk abban, amit most is le szeretnék szögezni, hogy a téma központi szervező eleme nem a panaszkodás. A művészek is, mint a kiszolgáltatott csoportok tagjai általában, szeretnék elkerülni a panaszkodás csapdáit, félnek attól, ha túl sokat kérdeznek, vagy bármit szóvá tesznek, akkor a problémás művész kategóriájába kerülnek, és majd nem hívják őket a jövőben sehová. Nem alaptalanul, teszem hozzá. Engem az foglalkoztatott, lehetséges-e a kérdésről eszmét cserélni. Hogy vajon lehet-e rendszerkritikai vélemény megfogalmazásához példaként hozni konkrét eseteket úgy, hogy az érintett ne támadásnak, személyeskedésnek vegye a felvetést. Azt gondoltam, hogy egy ennyire belterjes, kicsi és zárt szcénában ezt csak többen, közösen lehet megtenni. Ezért a megbeszélésünk arra futott ki, hogy érdemes erre tenni egy kísérletet. Hogy kiderüljön, mely témák körbejárásával lehet összegyűjteni a szakmában egyénileg szerzett tapasztalatokat. Természetesen nem egyéneket vagy intézményeket szerettünk volna kritizálni, inkább a fejlődést akadályozó, a rossz megoldásokat bebetonozó gócpontokra rámutatni. Meggyőződésem, hogy a művészek aktív közreműködése nélkül ez nem megy, még akkor sem, ha a megoldás maga nem kizárólag tőlük függ. Akár a társadalom többi csoportjában: ha mindenki csak abban érdekelt, hogy ő maga jól járjon, azzal csak tovább élteti a rendszer hibáit.
aP: Van példa arra, hogy ez működjön?
E.Á.: A Wikileaks mintájára művészeti területen működik egy ArtLeaks nevű honlap, ami a nyilvánosság erejére építve azt a célt szolgálja, hogy minél átláthatóbban működjön a művészeti iparág. Forrásainak teljes névtelenséget biztosít, miközben arra törekszik, ne maradjon titokban semmi, ami összejátszásra adhat lehetőséget. Szerintem az átláthatóság, a közösség lehet a probléma megoldásának garanciája. Az általam indított kísérlet leegyszerűsítve arról szólt, hogy Magyarországon is hasznos lenne egy ilyen platform. Egy blogot indítottunk, és én játszottam el az admin szerepét. Meg akartuk nézni, hogy elég-e egy moderátor ahhoz, hogy a beérkező anyagokat nyelvileg átformálja, névtelenné, ezáltal közölhetővé is tegye. A kísérlet rengeteg tanulsággal szolgált, még akkor is, ha nem sikerült megoldani a problémát, hogy a konkrét ügyek ne legyenek azonosítható személyekhez kapcsolhatók. Nem lehet az egyén és az intézmény párbeszédét kihangosítva a nyilvánosság elé vinni, úgy hogy abban ne a személyekre, hanem a tartalomra helyeződjön a hangsúly. Még akkor sem, ha esettanulmányokat próbáltunk szerkeszteni, azzal a céllal, hogy a végén az egyedi történetek általános jelenségekké álljanak össze. Emiatt a blogot nem tettük nyilvánossá, de fő témaköreit érdemes feleleveníteni, mert a továbblépés alapja lehet.
aP: Mik voltak a fontosabb tematikus csomópontok?
E.Á.: Az egyik kérdés természetesen a honorárium. Kereskedelmi galériák esetében szerződésben szabályozott partneri viszonyról van szó, a piac törvényei alapján, azaz szóba sem kerül, hogy a művésznek eseti honorárium járna. A nonprofit intézmények viszont, akárhonnan is szerzik a működéshez szükséges támogatásukat, más elbírálás alá eshetnének. Van olyan kiállítóhely, ahol már fizettek honoráriumot a művészeknek kiállításon való részvételért, de még több, ahol nem. Valójában ez a kérdés nem a helytől, hanem a vezetőtől függ. Tőle és a kiállítás kurátorának személyétől, az ő attitűdjüktől függ, hogy találnak-e megoldást honorfizetésre. Ahol a kurátor fontosnak tartja, és kijárja az intézményvezetőnél, hogy a költségvetésbe bekerüljön egy rovat, aminek keretéből kifizeti az általa meghívott művészeket, ott van honorárium. Ahol a kurátornak ez nem jut az eszébe, vagy nem tartja feladatának, vagy megpróbálja, de nem jár sikerrel, nos, ott nincs honorárium.
Furcsa lenne ezt azzal elintézni, hogy örüljön a művész, hogy épül a karrierje. Az intézményi csoportkiállítások esetén az intézmény és a kurátor karrierje éppúgy épül, mint a művészé. A művész többnyire aktívan részt vesz az installálás munkafázisaiban, plusz a korábban létrehozott műtárgyat az intézmény és a kurátor rendelkezésére bocsátja, ezért a felvetés már csak ezért sem ördögtől való. Az egyik megoldás az lehet, ha az installálás költségeiben külön tételt képez a művész munkája. Másik logikus verzió, ha műtárgykölcsönzés címszó alatt fizetnek a műtárgy rendelkezésre bocsátásáért. Bérbe-, vagy kölcsönadási szerződést lehetne kötni a művésszel. A kurátoroknak komoly játékterük van ezen a téren, fontos lenne, hogy felismerjék a szerepüket az ügyben. Ez lehetne a kurátorképzés része is. A művészeknek pedig alapvetésként kellene kezelniük, hogy a honorárium vagy műtárgykölcsönzési díj kérdéséről nyíltan beszélnek a kurátorral. Ezzel semmiképp sem azt akarom mondani, hogy nem szabad elfogadni felkérést fizetség nélkül, sőt, az ingyenmunka továbbra is elemi része marad a szcéna életének. Amit ezzel mondani akarok, az az, hogy hasznos lehet szakmai nyilvánosság elé tárni, melyik intézményben melyik vezető regnálása alatt mi a gyakorlat, és kik azok a kurátorok, akik a munkájuk részének tekintik a művészekkel való szolidaritás vállalását is.
A másik fontos téma a résztvevők feladatainak tisztázatlansága. Hogy mit várhatunk el a másiktól, az a legkomplexebb kérdések közé tartozik. Egyedi szerződésekre van szükség, amelyekben a felek pontosítják, ki mivel járul hozzá a projekt sikeres megvalósulásához. A kísérleti blog tapasztalatai a hazai és a külföldi gyakorlat közti távolságra világítanak rá. Itthoni eset, hogy egy intézmény munkát kér egy kiállításra, a művész pedig szerződést akarna kötni az intézménnyel – eddig nincs is probléma. Az intézményvezető azonban egyértelművé teszi, ők nem foglalkoznak szerződéskötéssel, annak a dolga a szerződést prezentálni, aki a szerződéshez ragaszkodik, amit az intézmény vagy elfogad vagy nem. Szerintem ezen az –egyébként nem általánosítható – attitűdön csak a nyilvánosság ereje változtathat.
aP: És mi a külföldi gyakorlat?
E.Á.: Külföldi példával azt lehet érzékeltetni, hogy más hagyományú társadalomban mit gondolhat a kurátor a saját feladatai közé tartozó dolognak. A kísérleti blog alapján egy külföldi példa: egy New York-i intézményvezető például magától értetődően mindenre kiterjedő szerződést kötött a művésszel, aminek értelmében magára vállalta az oda-vissza szállítás és a keretezés költségeit, amit aztán nem vont le semmiből. A műtárgylista és a sajtóanyagok megírását nem tolta rá a művészre, kommunikált, nem csak felfelé, a sajtó és a gyűjtők felé, hanem lefelé is, a művész felé. A művésztől kérdezett, minél pontosabban érteni akarta, amit kiállít. Azonnal válaszolt a levelekre, a felmerülő kérdésekben konzultált. Eladás után pedig fizetett, az árat nem próbálta meg lefelé tornázni. Ez is egyszeri példa, biztosan nem általánosítható, de talán jó, ha nyilvános. A feladatok tisztázatlanságának hátterében leginkább az állhat, hogy az egyéni érdek szerint érdemes minél több munkát mással próbálni elvégeztetni. Ez voltaképp emberileg érthető attitűd, csak hát többnyire az erős még erősebben, a gyenge még gyengébben jön ki a tranzakcióból, ezért fontos, hogy legyen ellensúly. Ez a szerződés. Változtatni a hazai gyakorlaton talán úgy lehetne, ha a támogatást felvevő intézményektől elszámoláskor a támogató kérné a művészekkel kötött szerződések bemutatását is, amelyek a támogató részéről nyilvánosságra kellene hozni.
A következő gócpont a műtárgykezelés, vagy még inkább a művészek felé irányuló általános attitűd kérdése. Legalábbis így tudnám összegezni azt a soktényezős problémahalmazt, ami a sok egyéni történetből összeállt. Első pillanatban talán nem evidens, miért kell foglalkozni azzal, melyik intézmény hogyan kezeli a kiállításra beadott műtárgyakat. Nem a művész egójának van arra szüksége, hogy ájult tisztelettel kezeljék művészetének tárgyiasult darabját, noha időt, pénzt és energiát fektetett abba a tárgyba és kétségtelen, ha az ember valamit létrehozott, fontossá válik számára. Inkább arra gondolok, hogy a kiállításokon való szerepeltetés során óhatatlanul amortizálódnak a műtárgyak, és a kár a művészé. Ezért lényeges tudni, hol mennyire vigyáznak rá. Például a kesztyűben rendezés, gondos csomagolás témái tartoznak ide. A művészek között elrettentő történetek forognak közszájon a közintézmények gondatlanságáról, ami természetesen nem feltételez senki szándékosságot, de ezzel a művész nem megy sokra. Ha volna egy több művész tapasztalata alapján összeállított preferencialista, hogy hol vigyáznak a kortárs műtárgyakra a legjobban és hol kevésbé, abból nem csak a művészek tudnának tájékozódni, hanem az intézmények is. Meggyőződésem, hogy sok esetben sem a kurátorhoz, sem az igazgatóhoz nem jut el kritikai jellegű visszajelzés, és ezért nem is tudnak elmozdulni a megoldás irányába, még ha szeretnének, akkor sem.
A műtárgykezelés témaköre sok helyen átfedésben van a biztosítással, ami annyiban tágabb fogalom, hogy az intézmény a saját felelősségét kihelyezi a biztosítóhoz. A biztosítás jó dolog, de távolról sem old meg mindent. A művész kiszolgáltatottsága itt is jelentkezik. Hiszen ha a független kurátorok nem rendelkeznek intézményi háttérrel, márpedig pont ezért függetlenek, akkor a művész a kiállítóhely és a kurátor kettősével áll szemben kár esetén. A kurátornak nem érdeke veszélyeztetni a vele egy kiállítás erejéig szerződő intézménnyel kialakult jó viszonyát, ezért nem áll a művész mögé. A kiállítóhelynek pedig, ha magára vállalja az elvi felelősséget, növekedhetnek a biztosítási díjai. Mindkét fél abban érdekelt, hogy a művész fogadja el, vegye tudomásul az esetleges kárt, ne legyen belőle biztosítási ügy.
És végül a jogdíj, ami elvben műfajfüggetlen bevételi forrása az alkotónak, a szerzői jog birtokosának. A képzőművészeti közlések esetében olyan tapasztalatok körvonalazódtak a blogon, hogy a szaksajtó magától értetődőnek veszi, hogy lemondó nyilatkozatot írat alá a művésszel közlés előtt.
Összegzésképpen azt mondanám, hogy bár a művészek munkája sok más embernek és intézménynek ad megélhetést – a kurátor, a múzeum, a galéria, a művészettörténész, a művészeti író egyikének sem lenne mivel foglalkoznia a művész munkája és léte nélkül – a művész érdekeit egyik fél sem tartja fontosnak.
Jankó Judit