Eperjesi Ágnes: Ezek
Gyors, világos kiállítás a sötétben. Kifejezi a politikai vetítőgépekből kiábrándultságunkat vetítés, színelmélet és fényvarázslat segítségével. A választásokig minden szavazópolgárt ezúton, a demokrácia nevében kötelező érvénnyel leküldök ide, leginkább azokat, akik nincsenek tudatában döntésük hordozta felelősségükkel. A tárlat nekik szólna.
De persze aligha nekik (ezeknek) szól, hiszen hogyan is botlanának belé e pártatlan elmefrissítőbe, amely a totálisan politizált híripar babilonjához mérten a biztos észrevétlenségre kárhoztatott? Ugyanez a baj itt is, mint a társadalmilag elkötelezett művészetnél szinte minden esetben: gyakorlatilag álprovokáció, ami éppen csak azokat éri el, akikkel egyetértett eleve, mert teljes egészében híján van a korunkban a minimális érvényesüléshez szükséges agresszív szélszes (angolul: salesman) elemeknek, amiket kihagyni természetesen annyit jelent, hogy nem szállunk le az ő szintjükre (ezekére).
Nem gondolnám egy felejthető, társadalmi változást előmozdítani képtelen – tehát társadalmilag elkötelezett de egyben a társadalmon kívüli – vállalkozásnak Eperjesi kiállítását tehát, ha egy egész iroda, négy alkalmazottal, két havi munkaviszonnyal (a kiállítás költségeinek kb. százszorosa) gondoskodna a közel 8 millió szavazásra jogosult egy jelentősebb hányadának kiállítótermi megjelenéséről. Vagy: ha nem így, anyagiaktól függővé téve agresszíven, hanem a kortárs művészeti intézményrendszeren kívüli megvalósulás tekintetében agresszíven jelenne meg az installáció, ahol olyanokat érhetne el, akik nem a kortárs művészetet keresik. Hol vagyunk hát Jenny Holzer közhelysoraival meghekkelt köztéri futófényeitől?
Az egész kiállítás művészeti koncepciójának eme hiányosságai fölött barátságunkra hivatkozva elsiklani szakmánk halálával való együttműködés volna, és nyilvánosan elnézést is kérek a művésztől a parasztvakítás leleplezéséről szóló alkotásának valódi hatékonyságát megakadályozó alultámogatottságáért a parasztvakítók helyett, akik jól felismert érdekeikkel összhangban egyáltalán nem bánják, hogy a primitív kommunikációs eszközeik primitivitásáról és puszta kommunikációs eszköz mivoltukról egy szakmán kívüli, súlytalan esemény beszél.
Mi a szakmai súlya mindennek? A vetítés technológiájának adekvát alkalmazása: a köznyelvben használt, az üres szólamokkal figyelmet hatékonyan irányító tevékenységet jelentő kifejezés fizikai megjelenítése „vetítős” szövegek / szlogenek / kulcs(varázs)szavak médiumaként. Telitalálat. Ezen felül, a vakfoltként szereplő fogalmak vakfoltkénti megjelenítése: fekete alapon jól látható, monokrómiájukban is manipulatív varázsszavak (fent magyar, lent angol) közti fehér téglalap rejti a varázsszavak mögül mostanság totálisan hiányozni kezdő erkölcsi megalapozottságokra rákérdezést. Ezt csak abban az esetben fogjuk meglátni, ha a vetítő elé állunk, s az addig a fehér téglalap fényéből táplálkozó fénytározó anyagból írt felirat a vakítást követően a sötétebbhez alkalmazkodó pupilláink tágulásának köszönhetően olvashatóvá lesz.
Az „ugyanaz pepitában” jelenségre reflektáló mozgóképes installáció szintén nem állít különösebb akadályokat üzenetének megértése elé, tényleg teljesen világos lehet kortárs művészeten edzetlen látogató számára is. Valószínűleg elég hatékony élmény a kiállítás címét adó áfium rombolására is: a megosztottság, az „ezek” és a „mi” kategóriáiban gondolkodás – azaz a gördülékenyebb irányíthatóság megalapozása – ellen is.