„Eszembe jut a gyönyörű kép: a világ halála után az üdvözültek fehér kavicsot kapnak kezükbe, melyre rá lesz írva valódi nevük. S a másik kép, gyermekkori emlék, amikor a folyóparton kavicsot kerestünk, s ezer és ezer közül kiválasztottunk egyet. Mit is kerestünk a gyermekkor mitologikus partjain? Nyilván nem egy kavicsot, hanem a mi kavicsunkat, valódi nevünket, azonosságunkat, identitásunkat – amit azóta is keresünk minden valódi érzelmünkben és gondolatunkban” – írta Pilinszky 1971-ben az Új Életben, a párizsi holokauszt emlékműben tett látogatás után.
Eperjesi Ágnes kiállítását az ELTE Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Karának dékánja, dr. Zászkaliczky Péter nyitotta meg Pilinszky egyik versének soraival, a fenti idézetet juttatta eszembe. A folytatásban hangsúlyozta: nem tudja, D. az autizmus spektrumzavar mely szintjén helyezkedik el, csak azt tudja, a szappanok vájatai az ő identitásának darabjai
D. valódi neve Vedres Dávid, ő a kiállítás tárgya és társalkotója. Tárgya, mert bemutatja egy súlyosan autista fiatalember kényszeres napi tevékenységének eredményeit, és társalkotója, mert Eperjesi Ágnes alkotói kezdeményezésére a kivájt szappanok az installációban műalkotás részeivé nemesülnek. Legtöbbünknek kevés, legfeljebb ha nagyon általános tudása van erről a betegségről, holott az autisták száma megdöbbentően magas. Hasonlóan más hátrányokkal élő társadalmi csoportokhoz, számukra sem léteznek megfelelő csatornák, amelyeken keresztül megoszthatják velünk élményeiket, nehézségeiket. A tudásátadást maga a betegség is akadályozza, ám az idegi-fejlődési rendellenesség gyakran művészi érzékenységgel, épp az alkotásban való felszabadulással párosul. (Ezt tematizálta nemrégiben Dunaújvárosban majd Székesfehérvárott összeállított kiállítás „Autizmus mint metafora” címmel. Eperjesi munkája itt a kontextushoz igazítva, egészen más formában, és mondhatnánk, csírájában, „D. hét napjával” volt látható.)
Dávidot Eperjesi egy közeli barát révén gyermekkora óta ismeri, de beszélni nem tud vele. „Ez egy ismeretlen világ, amire nincs rálátásom, és nem is áltatom magam azzal, hogy lehet. De a Dávid szappanjai mégis felkínálnak valamit, valami kapaszkodót. Ez az idő és ez a manuális kapcsolat, amit Dávid tárgyaival eltöltök, az tulajdonképpen helyettesíti azt a kapcsolatot, amit nem tudok vele kialakítani személyesen”- mondja a vele készült interjúban, az előtérben elhelyezett videófelvételen. Miközben beszél a szappanok „begyógyításának” hosszas alkotói folyamatról, képesek leszünk intellektuálisan kiegészíteni azt az alapvetően érzéki, érzelmi viszonyulást, amelynek az installáció befogadása során részeseivé leszünk. Az esztétikai élményt a szinte terem nagyságú beton terepasztalon mértani rendben elhelyezett színes szappanok látványa idézi elő, egy elidegenítő kerettel: az egyik teremben vetített fotó slide–okon nagyítva, a másikban a falon elhelyezett frízszerűen futó szalagon, fekete-fehér képeken látjuk a szappanokat eredeti, amorf üreges állapotukban. A valóságos tárgyak színesek és illatoznak, a kiegészítésük azonban egy nem hozzájuk illő anyagból, betonból van, érintés nélkül is érzékletessé téve az érdes idegenséget. A betonlap nagysága lehetetlenné teszi a bámészkodást, hogy egyszerre több látogató csoportosuljon elé.
A „tagadások” sorát kiegészíthetjük még egy fontos adalékkal a megnyitó során hallottakból. Orsós László Jakab hangüzenetében a személyes érintettségről, vagy inkább annak fájdalmas hiányáról beszélt. Dávid nagybátyjaként töredékes történeteket mesélt a fiú életéről. Rajtuk keresztül nem csak személyiségének részletei villantak fel, hanem azok az emberi viszonyok, amelyek betegségét számára és a külvilág számára is élhetőbbé teszik. Orsós hangsúlyozta: a személyes érintettséget meghiúsítja az a tény, hogy ő nem vesz részt a fiú életében.
Az Eperjesi (és az őt körülvevő alkotótársak, Mucsi Emese kurátor, Bene Tamás, az installáció társkészítője, Ongjerth Dávid galériavezető) által képviselt felfogás úgy vélem, épp a folyamatos reflexió eszközével teszi lehetővé: a részvét (mások szenvedése iránti együttérzés, vagy régiesen az ügye iránti érdeklődés, figyelem) részvétellé váljon. A kiállítás fontos részét képezi ugyanis egy fundraising kampány, az adományozás lehetősége az autizmussal élő emberek életminőségének javítását célul tűző kutató-fejlesztő csoport, a SHAKES javára. Az élményeket, ismereteket elmélyítő közösségi részvét(el)nek teret adó beszélgetések a galériában, az installáció teremtette különleges térben pedig az érintettségünk válhat személyesebbé és fejleszthetővé.