Egy különös pszichológiai kísérlet és egy művészi önterápia eredménye Eperjesi Ágnes Private Protest című művészkönyve. A könyvben közreműködő szerzőknek mélyre kellett ásniuk önmagukban: címkeszerű szövegeik erre késztetik az olvasót is. Az összesen négy példányban létező Protestet tehát csak az vegye a kezébe, aki hajlandó meghallani a külvilág zajában alig kivehető belső hangot.
„Az önmagunkkal való szembenézés verejtékes és keserves munka, melyet sokan egy életen át halasztgatnak” – írja a Private Protest előszavában Stepanovic Tijana szerkesztő, megadva az alaphangot a mű értelmezéséhez. Az előszóban még egy figyelmeztetést kap az olvasó: „csak akkor vágjon bele az olvasásba, ha felkészült arra, hogy önmaga is szembesüljön saját démonaival, melyeket szívesebben dugdosna önmaga elől még egy jó darabig”.
De mi is az, amivel olyan nehéz szembesülni? Eperjesi Ágnes arra kérte a közreműködőket, hogy merüljenek el önmagukban, és írják le néhány mondatban, mi az, amit megváltoztathatatlannak tartanak, ami fáj, ami ellen tüntetnének. A felkérésre számos, hosszabb-rövidebb, anonim (illetve egy névvel ellátott) írás érkezett, ezek adják a mű anyagának nagy részét. Egy művész képpel válaszolt a felkérésre, ennek nyomán több vendégalkotó tüntetés köré épülő műve bekerült a könyvbe. A művet domináló szöveges részt az ahhoz szervesen kapcsolódó előzmény, a Buenos Aires-i és budapesti magántüntetések képei egészítik ki, amelyeken sokszor maga Eperjesi Ágnes szerepel.
Egyszemélyes tüntetés
2007 májusában a művész ösztöndíjjal Buenos Airesben időzött, de nem érezte jól magát; bajban volt, és megoldást keresett. Cselekvésbe menekült, amikor egy hulladékfából készített, PROTESTA feliratú táblával kiment az utcára, hogy egy személyben demonstráljon „legszemélyesebb érzéseiért vagy éppen azok ellen”. Tüntetés közben elbeszélgetett az emberekkel, megkérte őket, hogy fogják meg a táblát és gondoljanak arra, ami ellen ők protestálnának, míg ő lefényképezi őket. A módszert később Budapesten is kipróbálta üres táblával – „egy ’tüntetés’ feliratú táblával egy lépést sem akartam tenni ebben a városban” – , és úgy tapasztalta, hogy a politika inkább befolyásolja a véleményeket, mint Buenos Airesben. A fiatalokkal is „nehezebb volt itt, jobban hárítottak, jobban siettek”.
A kísérlet annyira jól bevált mint terápia, hogy az alkotó már gyógyult lélekkel láthatott hozzá a projekt második részéhez, az emberek legszemélyesebb fájdalmairól szóló szövegek begyűjtéséhez. „A felhívásra eltérően reagáltak – mondja. – Van, aki keleti típusú gondolkodást követve teljes elfogadással reagált, vagy éppen saját magában kereste a probléma forrását. Mások inkább nyugatias szemlélettel közelítették meg a feladatot, változtatni akarással, némi forradalmi hevülettel. Mindkét irányból érkeztek válaszok. Valójában minden élethelyzetben ezen a pengeélen egyensúlyozunk, lavírozunk az elfogadás és a változtatás lehetőségei között.“
Kísérletből női könyv
Aki belül megállás nélkül keresi a válaszokat, – és a könyv alapján úgy tűnik, hogy ez mindannyiunkra igaz – rezonálni fog a szövegekre. A képek és a hol címkeszerű, hol kifejtettebb vallomások drámai hatást keltenek. A személyes tüntetés gondolata egészen eltérő táblafeliratokat eredményezett, amelyek sokat elárulnak a névtelen szerzők személyiségéről, bár Eperjesi Ágnes számára éppen az szűrődött le belőlük, hogy mennyire közösek a problémáink, a szenvedésünk. A szövegek egy része személyes tragédiáról ad számot: „Fájnak a gyerekek.” „Tiltakozom saját, 14 évvel ezelőtti abortuszom ellen.” Mások távolítják a kérdést – humorral: „Tüntetek, ha kell, egyedül az individualizmus ellen” vagy szó szerint: „Tárjam fel a népnek a lelkemet, és az nyúljon bele határozott kézzel? A nép keze a lelkemben? Akarom én ezt?”
„A szenvedéshez való ragaszkodásom ellen tüntetek.”
„(...) A szerelmek, akik elhagytak, azok nem kellenek, veszteség ugyan, de tűrhető. Kéne viszont cserébe, ha már ilyen megengedő vagyok, mindaz a szerelem, ami nem teljesül be sosem.”
„BŰNTUDAT
NE LEGYEN, HA NINCS RÁ OK
NE LEGYEN RÁ OK”
„(...)A gondolatok, érzelmek és leginkább az álmok ellen. (...) Az Ősrobbanás ellen.”
„Félek a tüntetésektől. Kiállsz, és jönnek majd sokan bekötött arccal. Csak ne a Blahára. Ne a Vas utcába.”
„SZERETLEK ÉLET!
NEM MENEKÜLHETSZ!”
„(...)hogy nem élhetem le a magam 6-7-8-12-féle életét, hogy az élet mindig egy, még ha sokszínű is (...)”
„Ne higgyétek el nekem, hogy erős vagyok!”
A könyvben előrehaladva egyre erősebb az érzés, hogy kifejezetten női művel van dolgunk. Valóban több a női szöveg, és a férfiírások jellemzően kevésbé kitárulkozók – erősíti meg Eperjesi Ágnes, aki szerint ez nem meglepő: „A férfiak kevésbé nyitottak az ilyen feladatokra, tudatosan nem akarnak foglalkozni ezekkel a belső feszültségekkel.” A könyv szerzői – a köszönetlista alapján – értelmiségiek és művészek, akik pályájukon elértek már kisebb-nagyobb sikereket, szemmel láthatóan mégis ugyanolyan kétségek mardossák őket a létezés legelemibb szintjein, mint az olvasót és mindenki mást. A katarzis része tehát az is, hogy nem vagyunk egyedül.
Terápiás művészet
„A könyv terápia annak is, aki készítette, és annak is, aki fogyasztja. Ettől válik hitelessé, ami benne van.” – értelmez Eperjesi Ágnes.
Szeretné kiadatni a könyvet, illetve elkészíteni az angol verzióját. Addig négy, kézzel készített példány létezik, amelyek közül egy eladó. A könyvet Eperjesi Ágnes szívesen megmutatja az érdeklődöknek, akik írhatnak neki az eperagi@gmail.com címre. A művész egyelőre nem tervez hasonló akciót, mint mondja, „hiányzik a kezdő lökés, nincs meg a terápiás szükséglet”.
(E cikk szerzője is közreműködött Eperjesi Ágnes könyvében.)