Installáció, 2017
in: 30+ Kísérleti művészetpedagógiai projekt, MODEM 2023
szerk.: Don Tamás, Mélyi József, Szabics Ágnes
Az autizmusról sok szó esik, a tudományos szakirodalomban és népszerűsítő cikkekben egyaránt. Ám a pontos diagnózis kevéssé enged hozzáférni ahhoz a sajátos lélekállapothoz, aminek egyik lényegi vonása éppen az elzárkózás a külvilágtól. Eperjesi Ágnes 2017-ben megvalósult installációja arra tesz kísérletet, hogy vizuális eszköztárral közelítsen az autizmushoz. Nézőpontja kettős: egyrészt betekintést enged magába a betegségbe, miközben a külvilág hozzá való viszonyára is rákérdez. Munkájának legfőbb érdeme, hogy távol áll tőle a mindentudás magabiztossága, ehelyett ő maga is a tapintatos kérdező, érdeklődő megfigyelő pozíciójában van jelen. Kísérletet tesz arra, hogy az autizmus egyik legfőbb jellemzőjét, az elhatárolódást, a hiányt jelenítse meg. De hogyan is lehet formába önteni a hiányt? A társas kapcsolatok hiányát, az érintések hiányát, az érzelmi kötelékek hiányát; a vegytiszta csendet, az értelmezhetetlen zajokat, aztán az öndestrukció kitöréseit, majd az újra visszazáruló falakat. Az installáció arról a hiányról szól, amit autisták környezetében élők megtapasztalnak, és talán betekintést nyújt abba a hiányba is, amit ők maguk megélnek velünk kapcsolatban. Eperjesi viszonya tárgyával mélységesen komoly és tiszteletteljes. Ahogy egy autistánál illendő, nem érinti meg, csak közelít hozzá. A megismerés vágya vezérli, a megértés illúziója nélkül.
Eperjesi Ágnes munkája személyes kapcsolatból indult ki: évtizedek óta ismerte azt a családot, ahol az autista fiú, Dávid nevelkedik, aki a mű készülése idején 37 éves volt. Tisztában volt tehát a fiú súlyos állapotával, aki szinte egyáltalán nem beszélt, a külvilággal semmilyen kapcsolatot nem létesített, így Eperjesi sem tudott vele közvetlen személyes kontaktusba lépni, annak ellenére, hogy rendszeresen találkoztak. Dávid szüleitől tudta, hogy a fiúnak évekkel ezelőtt lett szokásává, hogy szívesen bíbelődött szappanokkal, puszta kezével lyukakat vájva a száraz anyagba. A fizikai fájdalomtól sem mentes kaparás megnyugtatta, oldotta feszültségét, és talán a felszabaduló illatanyagok érzékeire is izgatóan hatottak. Tevékenysége idővel kényszeressé vált: rendszeres időközönként szüleivel elment a boltba és kiválasztotta a számára vonzó alakú, színű, illatú szappanokat, amelyekből minden áldott nap körmeivel kivájt egyet. Az ily módon létre jött tárgyakat a szülők nem dobták ki, hanem ha összejött egy nagyobb adag, autista otthonoknak adományozták azokat. Így kapott Eperjesi is egy nagyobb csomaggal Dávid szappanjaiból, amelyek magukban hordozták egy számára ismeretlen világ erővonalait.
Eperjesi Ágnes művészetének lényegi eleme a különféle médiumok, fotó, nyomtatott kép és populáris kép határmezsgyéin való munka. Elsősorban a hétköznapi valóság jelenségei érdeklik, a monoton ismétlődésekből kibomló történések világa, a szekvenciákon belül zajló változások megragadása. Munkái jellemzően mindennapi tárgyakból, jelenségekből indulnak ki. Így történt ez abban az esetben is, amikor Dávid, az autista fiú szappanjaival kezdett el dolgozni.
Kezdetben nem tett egyebet, mint kézbe vette, letisztogatta, megfigyelte, rendszerezte a fokozatosan gyarapodó számú szappanokat. Úgy bánt velük, mint egy régész a leleteivel, aki egy távoli világ üzeneteit próbálja megfejteni a töredékes tárgyak révén. Fontos volt számára a manuális érintkezés, a ráfordított idő, a lassú, türelmes vizsgálódás koncentrált figyelme. Szisztematikus és idő igényes munkájával közvetett kapcsolatba került Dáviddal, palackpostaként nyitogatva a mi világunkba dobott tárgyait. A szappanok (újra) megmunkálása hónapokig tartó folyamat volt, Eperjesi pedig a monoton munka révén belehelyezkedett a fiú szerepébe, miközben a vele szoros életközösségben élők áldozatos önzetlenségét (szimbiózisát) is megélte.
A természettudományos „nyomrögzítés” részeként Eperjesi először is lefotózta a megtisztított tárgyakat. A kivájt szappanokról készült felvételei a tudományos dokumentáció igényével készültek: a tárgy legjellemzőbb nézetét mutató, élesen exponált, semleges háttér előtt készültfényképek voltak. Objektív felvételek, amelyek természetüknél fogva semmit nem közvetítenek abból a feszültségből, amelyet a fiúban a szappanok kivájása enyhít, sem abból a fizikai fájdalomból, amely együtt jár az árkok kimélyítésével. A fotó absztrahál, kivonja az eredeti tárgyból illatát, színét, tapintását. Viszonya tárgyához érzelemmentes, mint egy orvosi diagnózis.
A munka következő fázisában a szappanok vájatait Eperjesi betonnal öntötte ki. Gesztusa egyszerre volt rekonstruáló és gyógyító, racionális és empatikus. Visszaállította az eredeti állapotot, mint egy restaurátor, miközben képletesen „begyógyította” az érzékeny tárgyon esett sebeket. Ám úgy avatkozott be a tárgyakba, hogy azok eredeti formája és az utólagos pótlások világosan elváljanak, ahogy az a restaurátorok gyakorlatában is szokás. Pótlásként szándékosan a betont választotta, olyan anyagot, amely színében, állagában is élesen különbözik a szappan puha, színes matériájától. Beton és szappan két külön világ: egyik szilárd és állandóságra termett, a másik illanó és efemer. Értelem és érzelem, ráció és ösztön két pólusa. Mindemelett a kettő kémiai tulajdonságai is különbözőek, kémiailag taszítják egymást, a szobrászatban „formaelválasztó” anyagként használják őket. Mivel a két anyag közt nem jön létre kötés, minden egyes megtisztított vájatot kötőanyaggal kellett lealapozni a kiöntése előtt. Eperjesinek tehát lényegileg idegen minőségek egyesülését (közelítését) kellet megoldania. Maga a kivitelezés aprólékos, áldozatos munkája is részévé vált a „mentális közelítés” folyamatának, mintegy újra játszva a felfedezés és megértés kísérletét. A néző szemszögéből a színes szappanokon szétterülő beton szürke anyaga a két világ találkozásának lehetőségét (lehetetlenségét) is szimbolizálta.
Az ily módon elkészült, lefotózott és kipótolt szappanok azonban még csak az első lépést jelentették. Kortárs művé a speciális kiállítási helyzet kontextusában váltak. 2017 nyarán a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet és a székesfehérvári Szent István Király Múzeum közös rendezésében, Az autizmus mint metafora című kiállításon szerepelt belőlük néhány darab. A D. 7 napja című munka hét betonba öntött szappant mutatott be. Ebben az esetben a beton nem kitöltő, hanem befogadó anyagként jelent meg, amely kvázi szobrászati műtárgyként emelte ki a kivájt szappanokat. Az érzelmi impulzusokat radikálisan kiiktató ráció, az idegennek megélt világban biztonságot nyújtó monotonitás olyan sajátosságai az autizmus lelkiállapotának, amely vizuális eszközökkel is jól megragadható. Az autizmus mint metafora című kiállítás alkotásait olyan vizuális kifejezési formák kapcsolták (szorosabban vagy lazábban) az autizmus mentális állapotához, mint a szabályosság, mechanikus mozgás, rácsszerkezet, repetíció, ciklikus ismétlődés.
Nem sokkal később, 2017 őszén Eperjesi az Inda Galériában, önálló tárlatként, D. 365 napja címen, egy három részre tagolódó installáció keretében mutatta be a munkát. A kiállító tér első szobájában a szappanokról készült fekete-fehér fényképeket mutatta be, amelyek szemmagasságban elhelyezett, összefüggő csíkként jelentek meg. A szappanok elvont alakzatai lineáris rendben sorakoztak, csak a figyelő tekintet előtt tárva fel egyéni karakterüket. A fotók egyenes, ismétlődő sora, a linearitás egyúttal Dávid tevékenyégének időben ismétlődő, visszatérő ritmusát is hordozta.
Az első tér szikár, puritán karaktere után mellbevágó volt a következő, középső terem
elrendezése. Itt tér egészét betöltő emelvényen több száz, szigorú glédába állított szappan sorakozott. 365 szappan: minden nap egy megmunkált tárgy. Az időbeliség, az ismétlése monotonitása fontos összetevője az autista létnek, ahol a kényszeres cselekvés az idő áradását tagolja. Az elhatárolódás, elszigetelődés több szinten is formát kap: egyrészt a betonnal kitöltött szappanok révén, másrészt magában az installálásuk módjában. A precízen egyenes sorokba rendezett szappanok ugyanis egy hatalmas, a szobát szinte teljesen kitöltő, sötét asztallapon kerültek elhelyezésre. Ezzel az összeférhetetlenség mellett a hozzáférés nehézsége is formát kap a térben, hiszen a szappanokat hordozó asztallap megakadályozza a nézőt a tér szabad bejárásában. A látogató mozgásterét leszűkíti, feszült és szorongó helyzetet idézve elő. Az asztal szélén fekvő szappanokat még megérintheti, de a legbelső sorok nem hozzáférhetőek, ahogy az autista személyiségének belső magja is zárt. Az idegenség metaforája maga a hordozó asztallap, amelyet Bene Tamás építész tervezett és készített, a helyszínen betonból egyben kiöntött betonlap volt. Az asztal síkja úgy terítette be a teret, hogy egyúttal lehetetlenné is tette a benne való mozgást. Hasonlóképp illeszkedett a szoba alaprajzához, ahogy a beton a szappan árkaihoz. Idegen test volt a térben, ahogy határain egyensúlyozva idegen szemlélővé vált maga a néző is.
A tárlat utolsó, sötét terében egy diavetítő sugározta a falra a betonnal kitöltött szappanok fényképeit. A vetítő monoton kattogása az ismétlődő, szótlan cselekvést idézte idézte meg. A diaképeken a tapintható, szagolható tárgyak virtuális fényjelenséggé absztrahálódtak. Egyfajta szembesítés volt ez, ahol a néző szenvtelen dokumentumokként, kinagyított és elvont formában találkozott a 365 objektummal. A fekete háttér előtt rögzített tárgyak sziklák benyomását keltették, amelyek úgy lebegtek a szemünk előtt, mint óriás meteoritok, egy ismeretlen bolygó távoli maradványai. Bennük testesült meg az a távolság és idegenség, amit számunkra, külső nézők számára az autizmus állapota jelent.
A kiállítás közvetve az autizmussal élők és családtagjaik támogatását is szolgálta. Eperjesi Ágnes és az őt képviselő INDA Galéria az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karral együttműködve a kiállítással egy időben Az autizmus ideje címmel fundraising kampányt szervezett az autizmussal élő emberek életminőségének, társadalmi részvételének javításán dolgozó SHAKES kutató-fejlesztő csoport munkájának támogatására. A csoport minőségi eszközöket tervez, amelyek javítják az autizmussal élő emberek életminőségét és segítik társadalmi részvételüket. A tárlatot több szakmai beszélgetés kísérte, az egyiken D. (vagyis Vedres Dávid) édesanyja is résztvett.
Eperjesi Ágnes művét kivételes hely illeti meg az autizmus kortárs képzőművészeti reflexiói között. Alkotása fizikailag is bevonja, részesévé téve a témának, ezáltal segítve elő azt az empatikus nyitottságot, ami minden további segítés előfeltétele. Teszi mindezt olyan érzelgősségtől mentes, lényegre törő vizuális nyelven, amely épp szikár puritanizmusánál fogva rokon az autizmus világlátásával. A fotó, tárgyinstalláció és (mozgó)kép ugyanazon tárgy három irányú megközelítését nyújtja, a fizikai jelenléttől a gondolati (konceptuális) absztrakcióig. Azt sugallva, hogy a megértés előfeltétele a kívülálló szemszögének folyamatos változtatása. S bár egyik nézőpont sem ígéri a „titok” megfejtését, miközben rögzíti és felmutatja azt, személyessége révén bevon az autizmus mentális állapotának körébe. Általa megtapasztalható, hogy ami látszólag távoli meteorit, elfér a tenyerünkbe, mert nem egyéb, mint egy körömmel kivájt, illatos szappan.