A Secondary Archive kutatási projektjéhez 2020-ban írt teljes statement
Az apró változások összegződéseiből kialakuló nagyobb változások természete, ha lehet így mondani, mindig érdekelt – ma is hat rám, amit gyerekkoromban lenyűgözve figyeltem, például ahogy a víz felforr, a tej kifut, vagy a repülőgép elemelkedik a kifutópályáról. A fordulópont potenciálja érdekel. A folyamatok „feldarabolása”, az egyes fázisok önálló megjelenítése, elkülönítése egymástól; hogy mikor van értelme az elkülönített fázisokat önálló entitásként kiemelni a folyamatból, és megragadható-e a folyamatban az a pont, ahonnan már nem visszafordítható a folyamat. Ez eleinte főleg a fizikai mozgás, az elmozdulás, átfordulás ábrázolásában jelent meg. Ilyen korai munkák például a Prizma (1988) Domino (1988), később a Lépésről lépésre (2016), vagy a Guruló vödör (2020).
Azok a helyzetek izgatnak, amelyeket képesek vagyunk változás közben megfigyelni – különösen azok, amelyek a változás közben saját magukra is képesek reflektálni, és azt rögzíteni. Egyik legelső ilyen munkám a Bukfenc (1988) című fotogram volt, melyen már megjelent a test használata is a performativitás mellett, és mindezek lenyomatként való rögzítése a leképezés helyett. Az önreflexióra, annak mediatizált megjelenítésére a fotográfia médiumának, pontosabban a fotogram médiumának használata számomra különösen alkalmasnak bizonyul.
A változások megfigyeléséről, az önreflektivitás mediatizált jelenlétéről tanúskodnak a színes fotogramjaim is. Egy 2014-ben elkezdett sorozatban például (melyhez azóta is vissza-visszatérek), a fényérzékeny anyagot önmagába hajtom vissza – így a képeken egyszerre rögzül egy színjelenség és képeződik le ugyanennek a jelenségnek a térbelisége, torzulása, változékonysága, de ettől válik érthetővé a színjelenség maga is. A Möbius mellett említhetném az Egyszín perspektívában (2020) című nagyméretű színes fotogramsorozatot is.
A legjellemzőbb a munkáimra az, hogy az érlelődő gondolathoz, a művészi érzékenység révén megorrontott hipotézishez a kutatások és kísérletek során, a gyakorlati munka tapasztalatainak segítségével kerülök közelebb. A keresési folyamat gyakorlati részének megtapasztalása közben maga a gondolat is sokat alakul – általában így találom meg a munkáimhoz nem csak a médiumot és a formát, de magát a gondolatot is. Gyakran látszólag összeegyeztethetetlen, ám számomra mégis összekapcsolható dolgok közötti viszony mélyebb feltárása, az összefüggések megértése a célom.
Többször használtam testeket a munkáimhoz - vagy a sajátomat, vagy más férfitesteket -, de nem a test neme, hanem a test mozgása, a test anatómiájából eredő lehetőségek érdekeltek. Egyedül akkor lett fontos az, hogy nő vagyok, amikor gyereket akartam, mert azt az én testem tudja kihordani. Ez az egyetlen olyan motívum a munkáim sorában, amikor a biológiai nemem szerepet kapott. Egy az egyes méretben, tárgyszerű objektivitással akartam megörökíteni Várnagy Tiborral együtt azt, hogy a nő teste hogyan változik meg a terhesség során. Ugyanakkor ez a biológiai folyamat fedésben van a fotográfia lényegi sajátosságával, a latenciával, és a fotográfia médiumáról – úgy is mondhatnám, magában a fotográfia médiumában való gondolkodással. Itt említeném az Újszülöttek (1996) című installációt is. A Labor című 2015-ös kiállítás pedig a fotográfia médiumáról vallott gondolkodásom szintézise, ahol korábbi munkáimat újabbakkal kapcsoltam össze. Ilyen például a Latencia / terhes (2015). A kiállításhoz köthető a Munka Fotóelméleti Szavalókórus megalakítása is, mely a fotóelmélet tanúságait állítja játékos komolysággal színre. Voltaképpen az egész művészi pályám értelmezhető a fotográfia médiuma felől úgy, hogy közben egyáltalán nem fotózok, szinte egyáltalán nem használok kamerát, hanem a kamera általi megörökítés gesztusa és aktusa helyett másfajta performativitást találok meg és bontok ki a médiumból.
Elsőre talán furcsán hangzik, de azt mondhatnám, hogy a társadalmi nemek létezésére a saját munkámon keresztül figyeltem fel, 1999 környékén, az Újrahasznosított képek című sorozat műveinek készítése során. Addig nem nagyon volt tudomásom arról, hogy van társadalmi nem – abban hittem, ahogy oly sokan, hogy csak a munka számít, semmi más. A ciklus alapját egy gyűjtemény képezi, melyet körülbelül a rendszerváltás óta építek. Átlátszó termékcsomagolások képeiről és a rájuk nyomtatott rajzos használati utasításokról van szó. Eleinte inkább vizuális értékmentésnek gondoltam a gyűjtést, mert a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján még jó néhány csomagolásgrafika az ötvenes és hatvanas évek világát őrizte, és világos volt, hogy ez gyorsan el fog tűnni. Az átlátszóságuk miatt pedig az is magától értetődő volt számomra, hogy ezeket kvázi talált negatívként kezeljem, és fotónagyításokat készítsek róluk. Tehát nem egyszerűen talált képeknek tekintettem a csomagolásokat, hanem talált negatívoknak. A gyűjtemény a növekedése és a képek rendszerezése közben voltaképpen önmagát tematizálta. A munkát végző kezek ábrázolásának túlsúlya adta ki például a Szorgos kezek sorozatot. Ekkor tűnt fel az is, hogy a házimunkát végző kezek körülbelül 95%-a egyértelműen női kéz. Elmondható tehát, hogy a társadalmi nemek kérdése felé voltaképpen maga a gyűjtemény irányított. A szexizmust addig csak a saját bőrömön éreztem, úgy, hogy nem tudtam, hogy mi fán terem, és inkább magamra vetítettem, mint a rendszerre. Amióta viszont jobban rálátok a dologra, tudatosabban kezelem – ez részben segít eligazodni az élet dolgaiban, másrészt művészeti-társadalmi reflexiókra is lehetőséget ad. Ilyen például az Önarckép szeletek (2004) a Melyik az igazi? (2004) vagy az Egy mondat a házimunkáról (2004) című munkák. A zacskók használata egy new genre public art munkámban is megjelent, a Reklámmentes övezet /Advertisement-Free Zone (2003) című akcióban, amely az első nyilvános performanszom - akcióm aktivista megközelítést is tükröző munkám volt. Ilyenkor a cselekvés nem szokványos útjain járok, annak lehetőségeit keresem.
Az Érezze megtiszteltetésnek című perfomansz (2018) és kiállítás (2019) során a klasszikus művészet és az államszocializmus szexizmusának összevetését kíséreltem meg egy konkrét, a magyarországi rendszerváltáshoz vezető kaotikus időszakban keletkezett művészeti példán keresztül. A klasszikus művészet szexizmusa nem csak a konkrét műtárgyakban jelenik meg, hanem magában a művészeti közegben is, a benne részt vevő szereplők viselkedésében, gondolkodásában, művészethez való viszonyában. Az említett munkámban elsősorban a művészet révén újratermelt egyenlőtlenségekre akartam fókuszálni, mert a művészet olyan terep, amely számos példát szolgáltat a mesterségesen és önkényesen létrehozott „uralkodó minta” újratermelésére. A művészet révén újratermelt hagyományos formák pontosan összecsengenek más kizsákmányoló formákkal: a nőket ugyanúgy a természeti és biológiai szükségszerűségek kiszolgálóinak, azaz egyfajta nyersanyagnak tekintik, mint a társadalom más szegmenseiben – csak míg a többi terület a művészet számára nem tabu, önmaga számára nagyon is az. A konkrét esettanulmány, a konkrét példa használata persze nem zárja ki azt, hogy munkámat a „nők ügyével” kiemelten is összekapcsoljuk. A Pátosz és kritika (2019) című szobor és a projekt többi művének tétje a lehetséges vizuális beszédmódok, az ábrázolás lehetőségeinek a megtalálása volt, mert az ugyanolyan kényes ügy, mint általában az áldozatokról való beszéd.
A változás stációinak megfigyelése nem csak mediálisan, hanem társadalmi kontextusban is érdekel. Akkor is a személyes tapasztalataimból indulok ki, viszont csak akkor lesz mű belőlük, ha a kutatásaim során általánosabb érvényűnek tekinthető tapasztalatokkal érnek össze (ez amúgy érvényes a természettudományos érdeklődésemből, azaz a színekkel kapcsolatos kutatásaimból és kísérleteimből eredő művekre is). Az egyéni tapasztalatokból sohasem közvetlenül, hanem azok társadalmi-politikai-tudományos kapcsolódásainak analitikus feltárásából következnek a műveim.
Mivel a munkáim az életem részei, abból erednek, ennyiben voltaképpen mindig politikusak. De vannak nyíltan politikai témájú munkáim is, melyek jó része olyankor keletkezett, amikor a hatalommal bírók arroganciáját megalázónak, társadalmi következményeit problémásnak éreztem. Ilyen A szabadság felhasználása című installáció (2014), a Hatalmi szóval című performanszok (2015), vagy az Új evidenciák (2014-2016) című performatív sorozat, benne a legelső akcióval, a Nemzeti Kipával (2014).
Az ismétlődés és a változás ritmusa néha egyszerre kap végletesen személyes és szociálisan érzékeny dimenziót. Ilyen például a D. 365 napja (2017) című installáció, amelyben egy autista férfi életének és énjének mintázata ölt formát az általa mindennapos tevékenységként megdolgozott tárgyakból építkezve.
Eperjesi Ágnes, 2020. november