Pat Moore egy fiatal New York-i kutató volt, akit annyira érdekelt az öregedés és öregség, hogy életéből három évet szánt arra, hogy ideje nagy részét idős hölgynek maszkírozva töltse. Füldugó és babaolaj segítségével tompította hallását és látását, mozgását pedig egy speciális ruha segítségével korlátozta. Három év alatt Moore-t annyi negatív tapasztalat – verbális agresszió, stigmatizáció, kizsákmányolás – érte, hogy végül testileg is, lelkileg is összeomlott.1
A nyugati társadalmak modernizációs folyamatai az emberi életút felfogásában számos változást eredményeztek. Az életszakasz-felfogás dekonstrukciója rávilágít arra a folyamatra, ahogyan az életkorcentrizmus egyre erősebb befolyásra tett szert a történelem során, s a naptári életkorhoz kapcsolt társadalmilag kreált stádiumok önálló társadalmi intézményekké váltak. Az időskor stigmatizálása és a fiatalság-és szépségkultusz egymást erősítő folyamatok, melyek következménye az ún. uni-age tendenciák felerősödése.2
Eperjesi Ágnes legújabb, a Vintage Galériában látható kiállítása a visszafordíthatatlanságot tematizálja. Nagyméretű képein fürdőszobákban szépítkező fiatal nőket látunk, akik szokás szerint különböző csomagolóanyagok piktogramjairól kerültek a kiállítótérbe. Eperjesi ugyanis megszállottan, ahogyan mondja „vizuális értékmentő szándékkal” gyűjti a piktogramokat, és használja fel újra és újra, negatívba fordítva és felnagyítva őket.
A efféle „hulladékgyűjtésnek” számos következménye van. Az egyik, hogy Eperjesi polcain feltehetően halomban állnak a tökéletesen haszontalan termékek, melyeket kizárólag csomagolásuk tetszetőssége miatt vásárolt meg. És ha már itt tartunk, akkor azt sem érdektelen elképzelni, hogy milyen megfontolások vezethetik Eperjesit, amikor beszabadul egy szupermaketbe… A piktogramvadászat eredménye továbbá számos olyan kiállítás, melyeken a művész ugyanazon képeket használja fel újra és újra, különböző konfigurációkban és kontextusokban vizsgálva a kölcsönhatásokból származó eltérő konnotációkat.
Mostani kiállítása azonban több szempontból is különbözik a korábbiaktól, és ez zavart kelthet a látogatóban. Ne ijedjünk meg azonban ettől a zavartól, hiszen ez a zavar kifejezetten produktív. Ha nincs zavar, akkor nincs probléma, ha pedig nincs probléma… Nos, az probléma. Vegyük tehát számba, mi is okozhatja az Eperjesi eddigi munkáit ismerő látogatóban ezt az érzést.
Először is meglepő az új technika. Míg korábban a piktogramokat negatívba fordította, a művész most számítógép segítségével dolgozott ki egy új eljárást. Ezúttal nem egyszerű átfordításról van szó, hanem a tónusok megváltoztatásáról, míg a színek változatlanok maradnak.
Így fordulhat elő, hogy a fürdőszobákban a visszafordíthatatlan, hatalomvesztéssel járó öregedés ellen és az üde szépségért küzdő nők hirtelen még groteszkebbé válnak, ahogyan a sötét, fenyegető háttérből elővillan fehér pupillájuk és fekete fogsoruk, és igyekeznek lemosni magukról a fekete habot. A tisztaság és a piszok játszik itt egymásba, sárral tisztálkodnak ezek nők, a szépségmítosz kifordított ideáljai, s így nem lehet eltekinteni egy erős társadalomkritikai éltől, mely szintén szokatlan a művésztől. Korsoviniszta panoptikumtársadalmunkban a testek felett gyakorolt társadalmi ellenőrzés többek között éppen a test efféle, a fogyasztótermelő reklámokban megjelenő stilizált képei segítségével történik. A piktogramok fiktív nőalakjainak célja, hogy a vásárló minél kínosabban érezze magát, a folytonos összehasonlításból eredő disszonanciát vásárlással oldja fel. A másodlagos csereérték győzelme ez az egyén felett, Eperjesi azonban lerántja a leplet erről a folyamatról, s ha lehet, ettől még kínosabban érezzük magunkat.
Új elem továbbá a művésznél a fürdőszoba mint helyszín, leggyötrelmesebb mindennapi küzdelmeink tere. Eperjesi ezzel a test és a testkarbantartás kérdéskörét emeli be művészetébe, s nem érdektelen ehelyütt az utóbbi metafora, mely az embert egyfajta gépként értelmezi. A test egyszerre vágyakozó és vágyat keltő, így válhat a fogyasztói társadalom szimbólumává és zsákmányává, Eperjesi munkái ezt a kettőséget jelenítik meg ironikus formában.
A művész korábbi piktogramjainak többsége a konyhához kötődött, ezeken keresztül próbálta kipuhatolni a női lét egy speciális rétegét, ezt azonban – és ez mindig is zavart keltett bennem – sosem feminista felhanggal tette és sosem éreztem benne társadalomkritikát sem, jóllehet a csomagolóanyagok használata ezt sugallná. Egyszerűen csak vizsgálódott, finom analitikus szemlélődés érzett a munkáin. Ez az analitikus megközelítés ezúttal is megmarad, de élesebb társadalomkritikával párosul, és ezúttal nem a szövegeken keresztül jelenik meg, mint általában, s ez is zavarba ejtő. A piktogramoktól korábban elválaszthatatlanak tűnő enigmatikus, tömör szövegek szerepét a videomunkák veszik át, ezek értelmezik sajátosan a képeket – nem véletlen, hogy minden képhez egy video tartozik, még ha első pillantásra ez talán nem is egyértelmű a Vintage nyújtotta installálási lehetőségek korlátozottsága miatt. Tegyük hozzá gyorsan, ez az első alkalom, hogy Eperjesi kiállításán videókat látunk. Zavarba ejtő.
A tiszta vízbe keveredő fekete tinta erős szimbolikus tartalmakat konnotál, de mégsem az ellentétek keveredéséről, visszafordíthatatlan vegyüléséről való elmélkedés a királyi út, mely elvezet minket a feltételezett lényeghez. Sokkal érdekesebb egyszerűen csak nézni ezeket a videókat és hagyni, hogy úgy áramoljanak át rajtunk, mint a tiszta víz áramlik a képernyőn. Nézni az osztódó és óhatatlanul kipukkanó buborékokat, nem gondolni keletkezésre és elmúlásra, a visszafordíthatatlanságra. És ha nem gondolunk ezekre, akkor hirtelen elementáris erővel érezzük át, mit is jelentenek valójában.
Tisztázzuk tehát, ahogyan arra a video is felszólít, hogy mit is értünk visszafordíthatatlan folyamaton. Visszafordíthatatlan számomra a zavar, amit a kiállítás kelt. Visszafordíthatatlan, mert ez a hatás nem redukálható egyszerűen önmaga összetevőire, nem vonhatóak ki belőle semmilyen módszerrel eredeti elemei, visszafordíthatatlanul egy nagyobb, zavartkeltő, eleddig ismeretlen vegyület áll itt elő. Visszafordíthatatlan a folyamat, de ne is akarjuk visszafordítani: kell ez a zavar, és osztozhat benne mindenki, aki ellátogat a kiállításra.
1. Lucie Young: The Incredible Ageing Woman. The Guardian, 1989. aug. 1., idézi Mike Featherstone- Mike Hepworth: Az öregedés maszkja és a posztmodern életút. In: Mike Featherstone- Mike Hepworth-Bryan S. Turner: A test- Társadalmi fejlődés, kulturális teória. Jószöveg könyvek, Budapest 1997. 134-135.
2. Erről ld. bővebben Mike Featherstone- Mike Hepworth: i.m.
Back to Articles