Pauer Gyula "szépségakciója" új perspektívából
„Eperjesi Ágnes kiállítása a rendszerváltást megelőző gazdasági fellazulás időszakában, az 1985-ös évben megrendezett szépségkirálynő választással, annak képzőművészeti vetületeivel foglalkozik. A szocializmus korszakában először rendezett esemény során fiatal női testek kerültek reflektorfénybe, melyet megfejelt a „választás” és a „királynő” fogalmak bizarr szocialista kontextusa is – ezzel a verseny az egész országot foglalkoztató médiaeseménnyé vált. A versenyzők testét vásárra vivő vállalkozói szellem visszásságai miatt az esemény hamar botrányossá, aztán a királynő néhány hónapra rákövetkező öngyilkossága miatt tragikussá is vált. Mindezt még nem lehetett sejteni akkor, amikor Pauer Gyula a díjazottakról gipsz testlenyomatokat vett egy ú. n. szépségakció keretében. A gipszminta alapján a győztes Molnár Csilláról halála után bronzszobor is készült, ami a Nemzeti Galériába került.” (A kiállítás sajtószövegéből.)
Nagyon is megválaszolható az a kérdés, hogy Magyarország első modern értelemben vett szépségversenyének kiskorú győztese, Molnár Csilla Andrea miért lett öngyilkos. Sírásói között megtalálhatók a kor kiemelt káderei: a Magyar Média Vállalat képviselői, akiknek jó része a rendszerváltást követően is aktív és sikeres maradt, vagy a kor szépfiúinak sora, mint a színész-zsűritag, a nemzetközi pornóiparnak is dolgozó „kiskezicsókolom” Ernyey Béla, vagy Molnár aktképeinek egyik készítője, Fenyő János fotós, a későbbiekben elhíresült üzletember, az 1989 utáni Magyarország maffiaügyleteinek egyik irányítója és hírhedt áldozata.
Az elkövetők között megtalálható a fiatal lány úgynevezett barátja, a Molnár Csillánál vagy két generációval idősebb egykori fonyódi diszkótulajdonos. Megtalálható ennek üzleti ellenlábasa is, Molnár Csilla tulajdon apja, aki – a társadalmi normáknak megfelelő értelmezésben – a lányát féltő szigorú atyaként, vagyis teljes kritikátlanságban maradt meg a kortárs mediális emlékezetben.
Eperjesi Ágnes kiállítása nem követi el azt a hibát, melyet mások már igen, illetve amelyet feltehetően sokan majd elkövetnek: nevezetesen azt, hogy elvétené a hangsúlyokat. Azért, mert a magyarázat ebben a történetben nem a rendszerváltás előtti Magyarország kialakulatlan vadkapitalizmusa; Eperjesi sem ennek állít emléket. És nem is a szocialista alulszervezettség vagy professzionalitáshiány története. Épp ellenkezőleg: mindez csupán lehetővé tette a nők elleni férfierőszak működésébe való kikozmetikázhatatlan bepillantást.
A nők elleni erőszak strukturális jellegű, ami azt jelenti, hogy mindenhol jelen van. Olyan, mint a szmog – észre sem venni egészen addig, míg egy hegy csúcsáról nincs rálátásunk. Jelen van tisztelt apák és párválasztáskor nők körében népszerű férfipartnerek gondolkodásában, esetleg viselkedésében; kollégák és tanárok attitűdjében, vagy akár határátlépéseiben. De ott van bennünk, nőkben is, abban az esetben, ha mindezt nem kérdőjelezzük meg. Ha máshol nincs rá lehetőségünk, hát titokban, önmagunkban. Hogy az erőszak ennyire plasztikusan megmutatkozott – azaz teljes mértékben és széles körben nyilvánvalóvá lett, hogy ki itt az áldozat, és egyáltalán mi történt és történik a nőkkel a szépségiparban –, egy szerencsétlen történelmi véletlen eredménye csupán. Mert ma is, és mindenhol ez megy, csak a kapitalista szépségipar jobban odafigyel a látszatra – a profit érdekében, természetesen.
Hogy létezhet az, hogy Molnár Csilla tragédiájának egyik sötét fejezetéhez – a képzőművészeti aktmodell-munkához és az eseményhez betársult nemzetközi szoftpornó-média számára készülő aktfotózáshoz – egy kiskorút nevelő szülő hozzájárul? Mi több, a kínált honoráriumra az apa egyenesen és többször is rálicitál… Illetve hogy létezhet, hogy a szülők esetleges kijátszása után elszökő ifjú lányt a modellt állásról a műteremben jelen levő passzív szemtanú, tulajdon kísérője, a vagy húsz évvel idősebb kvázi szerelme nem beszéli le? Nyilván azért, mert ő is élvezkedett rajta. Ha nem is a látványon – azon érző embernek inkább sírnia támadna kedve, hacsak nem pornófogyasztó maga is –, de a tulajdonjogon mindenképp, amely a képzőművészeti műteremben keletkezett, a fiatal szépségkirálynőket kihasználó ad hoc férfiklubban őt megillette. A királynő hozzá tartozott. Mint ahogy az erkölcsös apa is megenyhült, mikor kiderült, hogy a versenyt épp az ő lánya nyeri. Undorító. Én is kinyírtam volna magam.
Tudjuk, hogy Molnár Csilla megbánta tettét, miután bevette a gyógyszereket, már nem akart meghalni. Ez nem csupán azért lényegtelen, mert meghalt. Akkor sem változna semmit a felelősségek szétválasztásának kérdése, ha életben maradt volna. Búcsúlevelében az apját szólítja meg azzal, hogy szereti. Kitartó és egyetlen felnőtt szövetségesét, az anyját szóra sem méltatja. Igaz, hogy az anya sem volt képes megvédeni, és van tippem, hogy miért: mert ő maga sem tudta magát megvédeni soha a férfiak jogosultságtudatával szemben. Valószínűleg nem sok tudása lehetett arról, hogy egyáltalán létezik ilyen. Nem utolsó sorban hatalma sem lehetett túl sok hozzá a családi hierarchia legaljáról. Tudjuk azt is, hogy a szülők a gyerekük öngyilkossága után elválnak, a lány öccse nagykorában börtönbe kerül. Az apa régi betegségében hamar meghal a válás után.
Ennél többet nem ismerni a kontextusról, de ennyi is elég ahhoz, hogy okkal gyanakodjunk, mennyire kínálta tálcán Molnár Csillát saját családi szocializációja a kiemelt káderek, a középkorú diszkótulajdonos és a többi, női testen nyerészkedő férfi számára – és hogy ebben egy apának és egy anyának milyen szokásos, azaz leosztott társadalmi nemi szerepei lehetnek.
Mindezt azért kellett elmondanom, mert tiszta vizet kellene már önteni a poharainkba. Az a tapasztalatom ebben a konkrét esetben – és általában is –, hogy Magyarországon már a nemi szerepek hatalmi összefüggésével kapcsolatos tisztánlátás is óriási probléma. És mindegy, milyen társadalmi körben. Lehetett volna írni a képzőművészeti aktról és arról, hogy ez mennyiben reprezentálja a női szubjektumot, vagy sokkal inkább a férfitekintetet. De ez egy majdnem negyven éve lerágott csont, és véleményem szerint jelen pillalantban nem erre a diszkurzusra van hatalmas szükség. Hanem arra, amely már a színházi területen valamelyest elindult: hogy konkrétan melyik magyar képzőművésznek és mekkora felelőssége lehet nők elleni erőszak vonatkozásában, ami eddig szigorú tabuterület volt.
Eperjesi munkájának önmagán túlmutató jelentősége abban áll, hogy akaratlanul is, de ezt a kérdést piszkálta meg, amikor a felelősség kérdését felvetette. Nem csupán azért, mert Pauer Gyula munkahelyi szexuális visszaélést követett el. Hanem azért is, mivel Kassák Lajostól Erdély Miklósig tele van a művészettörténet olyan nőkkel, akik a bántalmazó viselkedések miatt akarták megölni magukat, vagy ezt meg is tették. Eperjesi Ágnes munkája ezért az ügyért is úttörő vállalkozás. Nem csodálkozom azon, hogy nem mutatta be a Magyar Nemzeti Galéria. Pauer Gyula a szexista férfiklub tagja, és nyilván kisebb szakmai botrány lenne, ha mindez azáltal lepleződne le, hogy Molnár Csilla testének lenyomata ezentúl palásttal lenne beborítva, teljesen jogosan és emlékéhez méltón.
Azt, hogy Pauer felelőssége nyilvánvalóvá vált, nem lenne korrekt eltussolni. Vitát nyitni róla az igazságtétel második fontos lépése lehetne. Igazi XXI. századi intézményi feladat.