Az írás az ÉS-ben
Az Inda Galériában látható kiállítás egy autista fiatalember mindennapi kényszertevékenységének relikviáit s az arra adott művészeti reflexiókat mutatja be.
A művész, Eperjesi Ágnes egyik barátja már felnőtt gyermekének (D.-nek) olyan feleslegessé vált tárgyi emlékeire talált rá, amelyek egy-egy elmúlt napjának különös lenyomatait őrzik. Mint az a videofilmekből kiderül, D. a szüleivel minden nap elmegy megvásárolni egy szappant, amit aztán formálni kezd: a körmeivel lyukakat, vájatokat kapar bele. Mivel D. alig kommunikál, a külvilág felé csak e sajátos „írásjelekkel” tudja kifejezni azt, amit mondani akar – már ha mondani akar bármit is. Eperjesi a szappanokat hazavitte, megtisztogatta, beszámozta, lefotózta, majd a kikapart belsőt kiöntötte betonnal, mintegy „begyógyítva a sebeket”. Talán azt akarta ezzel a gesztussal elérni, hogy a kényszeres kaparásokat eltüntesse? Aligha. Hiszen úgy töltötte ki a hiányzó helyeket, hogy nyomukat megőrizze: a szappanok fényes, sima felületéből szemet szúróan türemkedik elő a durvább struktúrájú, szürke beton. A D. által megalkotott hiányjelekre ráírta tehát a saját hiányjeleit.
A kiállítás struktúrája egyszerre jeleníti meg a mindennapos cselekedet művészeti gesztussá, valamint a hétköznapi tárgy emlékművé transzformálódásának stációit. Eperjesi műalkotásaiban mindig is nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a feledésre ítélt dolgokat hétköznapiságukból kiemelje és a maradandóság aurájával vonja be. A D. 365 napjában azonban nem pusztán a jelentéktelenség és a lényegiség közötti határvonalra mutat rá, a feleslegessé vált tárgyakból egyenesen emlékműveket alkot.
Az első terem fehér falán keskeny fekete sáv fut körbe – akár egy gyászszalag. A szalagon fekete-fehér tárgyfotók: a színük élénkségétől megfosztott, kikapart szappanok képei. A minimalista és objektivizáló szcenírozás révén a művész nem az emocionális-indulati gesztusokra irányítja a figyelmet, hanem a múlttá válásra. Ahogyan a fotók szükségszerűen csak egy valaha-volt élményt reprezentálhatnak, úgy a körömmel kikapart vájatok is egy valaha-volt érzelmi állapot lenyomatai. A következő termet szinte teljes egészében kitölti az az installáció, az a szoba alakját követő „terepasztal”, amelyen a szappanok fizikai valóságukban is helyet kaptak. E különös posztamens lapja szintén betonból lett kiöntve, felületét sötétszürke olajfestékréteg teszi fényessé. Mellette csak egy keskeny járat marad a látogató számára, akit, miközben körbejár, magába szippant a szappanokból áradó, eleven illatuniverzum. Ám a mátrix-szerűen elrendezett, ezáltal a végtelenséget megidéző, színes kövek mégsem tudnak megelevenedni, hiszen tetejükön ott éktelenkednek a beton-varratok, a szürke foltok – megannyi hiba, ami megakaszt és gondolkodásra indít. A harmadik teremben a tárgyfotókat a falra kivetítve láthatjuk: a körbejáró diavetítő statikus időegységenként mutat egy-egy újabb szappant, felülnézetből is, alulnézetből is, ilyenkor a számozás jól olvasható. A képeket néhány másodpercnyi, meditatív sötétség választja el egymástól.
Mindhárom reprezentációs forma a körben járáson alapul, mégsem teremt egyik sem lehetőséget arra, hogy a 365 szappant egyben lássuk. A 365-ös szám ugyanis csak fikció: az év mint ciklikus időegység fikciója. Amiként a kivájt szappanok is az időbeli teljességet jelenítik meg: egyfelől a nap 24 órájának önmagába visszatérő egységét, másfelől a szüntelen elmúlást és újrakezdést.
Francis Ponge klasszikus műve szerint a tojásdad formájú, síkos, kerek kövek a beszéd metaforái. A szappan a tisztálkodás mindennapi, anyagi eszköze, mely ujjaink között felhabzik: „simulékonnyá lesz, körözni kezd […] ide-oda mozog, tevékennyé, majd beszédessé, ékesszólóvá válik” (A szappan); szenvedélyesen szaporodó buborékjain keresztül mindent elmond magáról, s mire mondandójának a végére ér, semmivé lesz. Ponge szerint, ahogyan a testi tisztálkodáshoz kell a szappan (ami „egyszerre kibomlik, kifejlődik, kimerül és eltűnik”), a kézbe illő anyagként, úgy a szellemi tisztálkodáshoz is kell valami materiális dolog – a szájba illő anyagként, szavak sokaságaként, beszédként.
D. minden nap újra és újra megismételt cselekedetében az a különös, hogy vonzalma tárgyát, a tisztálkodás elolvadó eszközét, nem meríti a vízbe, nem hagyja fecsegővé válni, így nem is teszi ki az elmúlásnak. Hanem csak olyan módon faggatja (körmeivel „megízlelve” anyagisága lényegét), hogy az megmaradhasson a maga eredendő valóságában. Mert a színes köveket kivájja bár, megsebzi, félig-meddig ki is nyitja, mégis hagyja önmaguk csendjébe visszahullani. A hozzá adódó művészeti gesztus, a betonfoltozás nyomán pedig nem csak a szappanok érinthetetlen lényege zárul vissza a láthatatlan belsőbe, hanem vele együtt D. érinthetetlen titka is. Így születnek meg e színes kövekből a hallgatás emlékművei.
Eperjesi Ágnes projektje az utóbbi évek egyik legizgalmasabb kortárs magyar kiállítása.