2010 március 24.
„Mivel foglalkozott anyuka eddig?” – kérdezte a gyerekorvos tőlem 3 héttel a szülés előtt, amikor a kérdéseimből kiderült számára, hogy fogalmam sincs a gyerekgondozás alapvető szabályairól. „A korrupciót üldöztem” – válaszoltam megszeppenve, illedelmesen és szemlesütve – a doktornő ugyanis meghatározhatatlan korú, ősz hajú idősebb hölgy, nagyon határozott fellépéssel. A külsejéhez illő válasszal nem is maradt adós: „Remélem, a gyereknevelésben eredményesebb lesz majd, mint a korrupció üldözésében, legalábbis ahogy így a híreket hallgatom nap, mint nap.” És ebben én magam is csak bízni tudok.
Ezt azért meséltem el itt és most, mert szerintem a mai magyar kortárs képzőművészet meglehetősen apolitikus – tisztelet az egy-két kivételnek -, és Eperjesi Ágnes képzőművész ezen kiállítása kivétel: a művészet mindenkori kampánycsendjében ezúttal a csoportképződés és a felelősségvállalás kényes kérdéseire reflektál. Az ezekre adott egyéni és csoportos válaszok adják a társadalom kötőszövetét, amely annyira része a mindennapjainknak, mint a levegő, amit beszívunk: nem is vesszük észre, mégis ott van körülöttünk, láthatatlan és áthatolhatatlan. A kiállításon látható munkák mind olyan képi és verbális metaforákkal dolgoznak, amelyek a nézőpontok relativitására mutatnak rá. Többféle értelmezést, választást kínálnak, sokrétűek, s ennyiben ez a kiállítás szervesen illeszkedik Eperjesi korábbi munkáihoz, tárlataihoz. Ugyanakkor újszerű is: a kortárs magyar képzőművészet keveset és kevésszer reflektál arra a politikai kultúrára, amely a rendszerváltás után alakult ki és mára megszilárdult. Amiért már nem okolhatunk másokat, a megszálló hatalmakat, mert elsősorban magunknak köszönhetjük, hogy olyan amilyen. Sok-sok egyéni választásból, tettből adódott össze és lett mára ez, amiben élünk, ilyen.
Már régen nem számít, hogy egy állításnak mi a valóságtartalma, az számít csupán, hogy ki mondja. Számomra megmondhatatlan, hogy ez mikor kezdődött, vagy mindig is így volt? Ugye, ismerősek azok a késhegyre menő viták, amelyek úgy kezdődnek, hogy azért szavazzunk X-re, mert Y még hülyébb. Vagy ha Y-ról teszünk egy állítást, hogy az illető egy korrupt hataloméhes hazudozó gazember, akkor a közbeszédben nem az eredeti állításnak a valóságtartalma kerül patikamérlegre, hanem csípőből jön az ellenérv: X még rosszabb, s még Y-nál is többet lopott, csalt, hazudott. Nem csak a stílussal van baj, vagy azzal, hogy egy ilyen érv a habermasi racionális argumentum kritériumának aligha felel meg, hanem azzal is, hogy közben nem tudunk meg semmiről semmit. Olyan az egész, mintha hátrafelé tekerve bicikliznénk, de persze, ez is nézőpont kérdése. Mint ahogyan a vászon mindkét oldaláról nézhető videó munka értelmezése is attól függ, hogy honnan nézzük. Lehet, hogy előre tekerünk, de közben mégis visszafelé haladunk. Időutazás ez, de lehet, hogy nem is haladunk sehová, csak folyamatosan egy helyben toporgunk.
Eperjesi Ági kiállításában számomra az a nagyszerű, hogy a puszta észlelés nem elég, értelmezni vagyunk kénytelenek. Kérdés, hogy ezt az értelmezést, a befogadást önkritikusan vagy önigazoló módon tesszük-e? Ha körülnézünk magunk körül, mintha többségében volna az önigazolás, de mivel az érzékelésből, az észlelésből nem lehet kivonni azt, aki érzékel, észlel, így a végeredmény mindenképpen szubjektív és reflexív, hiszen soha nem egy önmagunktól független világot észlelünk. Hogy mi következik a saját reflexiónkból, hogy mi történik a befogadás után, vagy egyáltalán történik-e valami, éppúgy lehet magánügy, mint közügy, sőt, a kettő éppúgy lehet ugyanaz, mint ahogyan élesen szét is válhat. Minden ránk bízva, ennek minden súlyával és felelősségével, amivel éppúgy lehet élni, mint nem élni. Ez Önökre, rátok, ránk van bízva.
Jó szórakozást kívánok a kiállítás megtekintéséhez!